Dustin Hoffman olyan Emma Thompson oldalán, mint egy kedves öreg zsebrádió – nosztalgikus, melegséget árasztó. A film mégis működik: őszinte, szívet melengető és eléri célját.
Harvey Shine túl van élete fénykorán. Karrierje a végét járja, lányát pedig már évekkel ezelőtt elveszítette – nem tragédiában, hanem a távolság és az idő kegyetlensége miatt. Valaha halhatatlan dallamokat akart komponálni, de végül reklámzenéknél ragadt le.
Most Londonba utazik lánya esküvőjére, ahol rádöbben: az élet nélküle megy tovább. Keserűségét a reptéri bárban próbálja oldani, ahol egy könyvébe mélyedő idegennel, Kate-tel (Emma Thompson) keveredik beszélgetésbe. Egy véletlen találkozás, egy muszáj csevej, amelyből bármi lehet.
Amikor az ifjúság elszáll, az ember gyakran beletörődik a magányba. Macska, kutya, hobbi – minden csak arra szolgál, hogy kitöltse a tátongó űrt. De mi van, ha az élet még tartogat meglepetéseket?
Joel Hopkins filmje azoknak ad romantikát, akik már szinte lemondtak róla. Ha évente száz tinifilm készül a szerelemről, miért ne lehetne egy az ötven felettieknek is?
Hoffman és Thompson olyan természetes bájjal formálják meg karaktereiket, hogy szinte elfeledkezünk arról, hogy filmet nézünk – egyszerűen csak együtt érzünk velük. A szerelem örök, de az idő múlásával már nem a szenvedély, hanem az értelem és az összhang kerül előtérbe.
Ez a film nem akar több lenni egy kellemes nyári szellőnél – de amikor a hőség már elviselhetetlen, pont erre van szükség.
