Kevesebb mint egy év alatt már a harmadik, valós eseményeket feldolgozó autósportfilmet kapjuk. Hollywood nagy költségvetésű Le Mans-története és egy elismert rendező díjakra hajtó, bensőséges országúti versenyfilmje után most egy európai koprodukció mesél a rali-világbajnokság egyik legvadabb korszakának kezdetéről – ezúttal olasz szemszögből.
Daniel Brühl korábban már bizonyította, hogy otthonosan mozog benzingőzös filmekben, de az alkotók most egészen más megközelítést választottak, mint 2013-ban.
Míg a Gran Turismo a hungaroringi forgatás miatt itthon talán nagyobb várakozást keltett a szokásosnál, addig a Ferrari nyolc éven át tartó előkészületei rendszeresen szerepeltek a filmes hírekben. Ezzel szemben a Verseny a győzelemért szinte a semmiből bukkant fel az adventi időszak elején – és meglepetésként szolgált még azoknak is, akik követik a filmes és autós világ eseményeit.
A film előzetese akkor érkezett, amikor Daniel Brühl épp Ron Howarddal és egy sztárszereposztással forgatott Ausztráliában, így az ő szereplése külön váratlan fordulat volt.
A film mindössze öt héttel a trailer után, január elején debütált párhuzamosan mozikban és VOD-on, ám így könnyen elveszett az Oscar-szezon és a nemrég bemutatott Ferrari árnyékában. Jobban jártak azok az országok, ahol a premiert egy kicsit későbbre, a nagyobb versenytársak kifutása utánra időzítették.
A törzsolvasók már megszokhatták, hogy ha egy film az autóversenyzéshez kötődik – még ha csak érintőlegesen is –, akkor részletesen kivesézem, természetesen filmes szemszögből is.
Ezúttal azonban egy vallomással kell kezdenem: bár a téma adott, mégsem tudtam igazán „benzinvérű” szemmel nézni ezt az alkotást. A hagyományos rali sosem ragadott magával igazán, még akkor sem, ha látványos autós mutatványokat és dübörgő motorhangokat vonultat fel.
Hozzám közelebb áll a Dakar-stílusú hosszútávú terepezés, és talán éppen ezért nem kötött le soha annyira a rali – hiába játszottam régen a magyar navigátorhangos RAC játékot, a korai Colin McRae epizódokat, a Rally Trophyt, vagy kóstoltam bele a Richard Burns Rallyba.
Nem véletlen, hogy ebből a szakágból is nehéz igazán lebilincselő filmet készíteni az átlagos néző számára – még akkor is, ha a történet a valaha volt legveszélyesebb versenygépek előtti korszakba repít minket.
A film 1983-ba kalauzol, a hírhedt „fekete évbe,” amely után végül betiltották az akkor még csak egyre vadabbá váló szabályrendszert – bár a teljes tiltás csak 1986-ban lépett életbe.
Az adott korszakot nemrég az Art of Rally című indie játék is remek stílusérzékkel idézte meg.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
