Az Elképesztő Pókember 2 című akciófilmet 2014-ben mutatták be, és a rendezője Marc Webb volt. A főszerepekben Andrew Garfield, Jamie Foxx, Paul Giamatti, Emma Stone és Dane DeHaan láthatók. A film 144 perc hosszú és 12 éven felüliek számára ajánlott.
Stan Lee egyszer azt mondta, hogy Pókember azért lett a szuperhősök között olyan népszerű, mert egy hétköznapi srácot ábrázol, aki hasonló problémákkal küzd, mint mi. Talán jobb lett volna, ha a film is ezen az úton marad.
Sam Raimi korábbi Pókember-filmjeit nem igazán kedveltem, talán a színészek választása miatt. Azonban úgy gondolom, hogy érdemes volt újraértelmezni a hálószövő karakterét, mert közelebb hozta az embereket a képregény világához. A színészi teljesítmények szempontjából nincs panasz, Jamie Foxx (Max Dillon/Elektro) kiválóan alakítja a karakterfejlődést, Andrew Garfield (Peter Parker/Pókember) pedig eddig a legjobb Peter Parker, akit a filmvásznon láttam. Emma Stone (Gwen Stacy) tökéletesen játsza a szerepét, és Dane DeHaan (Harry Osborn/Zöld Kobold) megjelenése és szótlan pillanatai egyedülállóan hátborzongatóak. Ennek ellenére a film valahogy mégsem működik.
Azért, mert a forgatókönyv és a dialógusok nem tudják visszaadni az eredeti történetből származó fekete humorral teli "emberek vagyunk" hangulatot. Emiatt mindig túl érzelmesnek hat a film, és nem tudjuk eldönteni, hogy most éppen nevetnünk vagy sírnunk kellene. Néha szinte lelkiismeretfurdalásom volt, amikor mosolyogtam olyan jeleneteken, mint a vicces, de szerethető szerelmi jelenetek vagy egy családi veszekedés a mosogatásról. A legkedvesebb karakterrel sem tudunk igazán azonosulni, noha az egész Pókember-kultusz erre épül.
Hans Zimmer zenéi tovább mélyítik a film érzelmi hatásait, kiszínesítik a jeleneteket, és életre keltik a váratlan fordulatokat. Még a béna német tudós is eltűnik a zenei varázslat közepén.
Az egész film tele van marketingfogásokkal, hasonlóan a Mátrix vagy a Karib-tenger kalózai középső "átvezető" részeihez. És még ott van a Rinó is a plakátokon, de alig jelenik meg a filmben, ez is csalódás.
Az 3D-s mozi azonban kiemelkedő élményt nyújt, a harci jelenetek soha nem voltak még ilyen lenyűgözőek. Talán közrejátszik az is, hogy a rengeteg dráma és karakterbonyodalmak között vártam egy kis könnyed szórakozást.
Mégsem tudom utálni a filmet. Talán azért, mert az első képregényeim között volt, vagy mert én is egy hétköznapi ember vagyok, vagy egyszerűen azért, mert mindig a "szomszéd lány" típusú hölgyek után epedtem a messzi távolból.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
