A most mozikba került remake – amely Franco Zeffirelli 1981-es filmjének újragondolása – ragaszkodik a bevált formulához: fiatal szerelmesekről szól akiket a szülői szigor próbál elválasztani egymástól.
Ezúttal egy orvosi egyetemre készülő, bátyja halálát gyászoló lány szeret bele egy autószerelő-segéd fiúba. Érezzük a társadalmi különbséget, ugye?
A film legnagyobb gondja, hogy maga sem tudja eldönteni, mi legyen az igazi konfliktus. Először a gyászból fakadó elszigetelődés áll a szerelem útjába de ezt hamar elintézi a történet.
Jön a társadalmi rétegek közti különbség, de ez sem bizonyul akadálynak, mert a kezdetben motiválatlannak tűnő fiú végül mégis továbbtanulna.
Aztán ott a nyár kérdése – hogy máshogy kellene tölteniük –de egy gyerekes csíny ezt is kipipálja. Na most mi legyen? – tűnődhettek az alkotók. Aha megvan legyen priusz meg egy kis balhé.
Az is teljesen logikus, hogy a lány gyásza pont abban a pillanatban tűnik el, amikor a fiú végre kezdeményez. Két évetek volt, srácok!
A hormonok tombolnak ti meg még mindig vacakoltok?!
Különösen úgy, hogy a harmadik jelenetre kiderül: a srác gyakorlatilag nulla erőfeszítéssel hódítja meg a lányt.
A lányt, akit a való életben minden középiskolás csaj utálna: úgy fest, mint egy skandináv topmodell, ráadásul idegesítően okos és kedves is.
Egyébként a film összes szereplője mintha egy reklámkampányból lépett volna elő – vakítóan fehér fogak tökéletes testek és mintha mindenki műanyagból készült volna.
A sztori tele van felesleges részletekkel (például miért kell az anyukának íróként dolgoznia?), illetve semmilyen pluszt nem adó mégis viccesnek szánt mellékszereplőkkel.
A közhelyekből sincs hiány: például a kandalló előtti hancúrozás (A szülői házban. És mi van, ha valaki lejön egy pohár vízért?), vagy az ex-barátnő drámai visszakéredzkedése.
Cserébe időnként mélynek és bölcsnek szánt mondatok is elhangzanak például a „Küzdj a szerelemért!”.
Hát… köszi - majd igyekszem.
