Filmrajongó

A most mozikba került remake – amely Franco Zeffirelli 1981-es filmjének újragondolása – ragaszkodik a bevált formulához: fiatal szerelmesekről szól, akiket a szülői szigor próbál elválasztani egymástól. Ezúttal egy orvosi egyetemre készülő, bátyja halálát gyászoló lány szeret bele egy autószerelő-segéd fiúba. Érezzük a társadalmi különbséget, ugye?

A film legnagyobb gondja, hogy maga sem tudja eldönteni, mi legyen az igazi konfliktus. Először a gyászból fakadó elszigetelődés áll a szerelem útjába, de ezt hamar elintézi a történet.

Jön a társadalmi rétegek közti különbség, de ez sem bizonyul akadálynak, mert a kezdetben motiválatlannak tűnő fiú végül mégis továbbtanulna. Aztán ott a nyár kérdése – hogy máshogy kellene tölteniük –, de egy gyerekes csíny ezt is kipipálja. Na, most mi legyen? – tűnődhettek az alkotók. Aha, megvan legyen priusz meg egy kis balhé.

Az is teljesen logikus, hogy a lány gyásza pont abban a pillanatban tűnik el, amikor a fiú végre kezdeményez. Két évetek volt, srácok! A hormonok tombolnak ti meg még mindig vacakoltok?!

Különösen úgy, hogy a harmadik jelenetre kiderül: a srác gyakorlatilag nulla erőfeszítéssel hódítja meg a lányt.

A lányt, akit a való életben minden középiskolás csaj utálna: úgy fest, mint egy skandináv topmodell, ráadásul idegesítően okos és kedves is.

Egyébként a film összes szereplője mintha egy reklámkampányból lépett volna elő – vakítóan fehér fogak tökéletes testek és mintha mindenki műanyagból készült volna.

A sztori tele van felesleges részletekkel (például miért kell az anyukának íróként dolgoznia?), illetve semmilyen pluszt nem adó mégis viccesnek szánt mellékszereplőkkel.

A közhelyekből sincs hiány: például a kandalló előtti hancúrozás (A szülői házban. És mi van, ha valaki lejön egy pohár vízért?), vagy az ex-barátnő drámai visszakéredzkedése.

Cserébe időnként mélynek és bölcsnek szánt mondatok is elhangzanak például a „Küzdj a szerelemért!”.

Hát… köszi - majd igyekszem.