Filmrajongó

Egy gyakran látott sztori: két testvér a törvény mind a jó, mind a rossz oldalán helyezkedik el. Guillaume Canet első hollywoodi kísérlete mégis sikeresnek bizonyul.

A francia filmkészítők remekül hoznak létre zsarufilmeket, és az amerikaiak szívesen újraalkotják azokat. A Vérkötelék sem kivétel ebben a tekintetben. Persze azt is mondhatnánk, hogy ez a film egyszerűen ugyanannak a könyvnek az adaptációja, mint a Riválisok című francia krimi, de ha figyelembe vesszük, hogy a 2008-as európai verzióban Guillaume Canet volt a főszereplő, aki most rendezőként dolgozik, akkor inkább az újrahasznosítás jut az eszünkbe, mint az alkotók új értelmezése.

A francia rendező amerikai bemutatkozása igazi színészeket vonultat fel, különösen a női szerepek terén. Canet például megszerezte feleségét, Marion Cotillard-ot, valamint Zoe Saldana-t és Mila Kunis-t. Férfi főszereplők terén nem voltak olyan nagy nevek rendelkezésre állva, különösen miután Mark Wahlberg lemondta az egyik főszerepet, így Clive Owen és Billy Crudup kellett beugróskodjon. Azt lehet mondani, hogy Crudup karaktere kissé emlékeztet Al Pacino egyik zsarufilmes szerepére, és a hetvenes évek korrajza és a remek soundtrack miatt is hasonló érzést kelt.

Az, ami mégsem teszi a Vérköteléket remekművé, az a forgatókönyv. A bűnöző, aki megpróbál megtisztulni, de mindig visszahúzza a múltja, története nem hoz sok újdonságot, és túlságosan sok alkalommal hajaz az régebbi zsarufilmekre. Nem csak a könnyen felismerhető klasszikus krimikre (Francia kapcsolat, Bullitt) gondolok, hanem arra is, hogy az alkotók túlságosan hajolnak Al Pacino munkásságához. Egy fontos mellékszereplő karakterét például Scarfo-nak hívják, és a film zárójelenete nagyon emlékeztet egy bizonyos Pacino film zárójelenetére. Azonban annak pontos címét nem árulom el, hogy ne spoilerezzek semmit.