A 2018-as év egyik legjelentősebb bestsellere volt az Ahol a Folyami Rákok Énekelnek, mely Delia Owens, a zoológus, tollából született. Ez a könyv szó szerint sikertörténet volt.
Nem csak egy kiadó hirdette nagyszabású idézetekkel a New York Times-ból, hanem az olvasók körében is gyorsan terjedt a híre. Például egyik legjobb barátom megvásárolta karácsonyi ajándékként a könyvet a fél ismerősi körének.
Ráadásul nekem is addig szinte fülembe beszélt, amíg végül nem olvastam végig a történetet, mely az észak-karolinai mocsarakban felnövő fiatal lány kalandjait meséli el.
Bár a könyvet eredetileg krimiként mutatják be, a közönség nem annyira a cselekmény középpontjába állított fordulatai miatt szerette meg, hanem azért, ahogyan mélyen elmerül a természet és egy magányos lélek kapcsolatában.
Az olvasó úgy érzi, mintha a sásban sétálna, térdig a vízben járna, miközben az állat- és növényvilág minden apró részlete körbeveszi. Ez az egyedi atmoszféra pedig, ahogyan tapasztalatból mondhatom, sokáig megmarad az olvasóban.
1969-ben egy esős napon az észak-amerikai mocsarakban, egy partvidéki kisvárosban felfedezik a holttestét Chase Andrewsnek, egykoron ünnepelt futballsztárnak. Chase a tűztorony hiányos korlátjain keresztül esett le, de nem tudni, hogy véletlen baleset vagy gyilkosság áldozata lett-e.
A nyomozás és a közösségi düh hamar ráterelődik a városka melletti mocsarakban élő fiatal lányra, Catherine Danielle Clarke-ra, akit mindenki csak "lápi lányként" ismer. Kya már több mint tíz éve él egyedül, miután a családja sorra elhagyta. Körülötte vad pletykák és nevetséges feltételezések keringenek, például azt állítják, hogy félig farkas vagy az ember és majom közötti hiányzó láncszem. Kya kevés segítségre számíthat a helybéliektől, mivel az előítéletek erősek a különös lány ellen.
Mégis, Kya inkább félénk, mint vad. A fiatal lány gyermekkorától kezdve arra összpontosított, hogy megvédje magát a külvilág bántalmazásaitól, és békében éljen a természettel saját kis területén, melyet a fák, a mocsarak és a folyók alkotnak.
Ő egy szép és szabad szellem, aki a házát madártollakkal, kagylókkal és növényekkel díszíti, és rajzokkal örökíti meg őket egy folyóvédőbe.
A film egyaránt felnövéstörténet, korrajz, természetfilm és krimi, de nem mindig tudja egyensúlyban tartani ezeket a szálokat. A párbeszédek gyakran gyengék, és a narráció sem mindig állja meg a helyét, ami kissé giccsessé teszi a szerelmi szál kibontakozását, különösen a film közepén.
A legnagyobb probléma talán az, hogy a film nehézkesen közvetíti azt a különleges hangulatot, mely a könyvet olyan különlegessé teszi. Természetesen a filmnek időkorlátok között kell mozognia, így nehéz megismételni a könyv lassú felépítését, és gyorsan eljutni Kya gyermekkori éhezésétől és önállósodásától. Ennek következtében a film néha kevésbé érthető, hogy hogyan képes egy fiatal lány túlélni a semmi közepén.
Annak ellenére, hogy a könyv jobban kifejti, hogyan segítettek Kya túlélésében apja tanításai az alapvető túlélési technikákról, a kisbolt tulajdonosai, Jumper és Mabel jóindulata, valamint a rákhalász fiának, Tate-nek kedvessége, ezek a részek a filmben csak röviden jelennek meg.
A könyv jelentős részét a mocsár környezetének megfigyelése és csodálata teszi ki. Bár láthatunk sok természeti képet a filmben, mégsem sikerül átadni azt a mély elmerülést, mely Kya életét jellemzi. Azonban, hogy ne csak a negatívumokról beszéljünk, el kell ismernünk Daisy Edgar-Jones főszerepl ő teljesítményét.
Minden mozdulata kifejez valamilyen történetet. A tárgyalótermi jelenetek is hatásosak, és David Strathairn, aki az ügyvédet alakítja, hiteles karakterként jelenik meg. A film díszlete is dicséretet érdemel, hiszen Kya kis házát annyi élettel ruházzák fel, hogy szinte önálló szereplővé válik.
Tehát az Ahol a Folyami Rákok Énekelnek nem képes teljesen visszaadni a regény eredeti varázsát, de még mindig egy kellemes film marad. Kikapcsol a hétköznapokból, és mély gondolatokra sarkall. Azok is élvezhetik, akik még nem olvasták a könyvet.
Egyik családtagom, aki láthatta a filmet, így fogalmazott néhány órával utána: "Milyen jó néha olyan filmet látni, mely az életünkhöz és világszemléletünkhöz is hozzáad valamit." Végszóként jobbat már aligha lehet mondani.
Forrás: filmrajongo.com
