Rendíthetetlen (Unbroken); rendező: Angelina Jolie; főszereplők: Jack O’Connell, Domhnall Gleeson, Takamasa „Miyavi” Ishihara; amerikai háborús dráma; 137 perc; 2014 (16)
Néhány hónapja a Harag című film kritikájában megjegyeztük, hogy a II. világháború témája a Brangelina párt is rendkívül foglalkoztatta mostanában. Míg Brad Pitt német területen vezetett tankot, addig Angelina Jolie olyan távoli helyszínt választott a második rendezéséhez.
Angelina Jolie számára a háborús témák különösen közel állnak, hiszen első rendezése, "A vér és méz földje" a délszláv konfliktust dolgozta fel, most pedig a II. világháború egy régóta várt filmadaptációját készítette. Az egykori olimpiai futó, Louis Zamperini története évtizedek óta várt arra, hogy filmre vigyék, és végre sor került rá. Ezen történet valójában évtizedek óta várta a lehetőséget, hogy filmként megvalósuljon, de sosem sikerült eddig. Talán feledésbe is merült volna az egész, ha nem jelenik meg Laura Hillenbrand sikeres életrajzi könyve 2010-ben. Angelina Jolie azonnal megszerezte a jogokat és filmre vitte az olasz származású olimpikon lenyűgöző történetét, aki japán fogságban kénytelen volt szörnyűségeken átmenni.
A film természetesen hangsúlyozza az olasz származást, de érdekesség, hogy a főszereplő, Jack O’Donnell brit, és az italo-amerikai akcentus elmarad. Emellett különleges döntés volt Takamasa Ishihara, vagyis Mijavi, a japán rocksztár szerepeltetése, aki hazájában hatalmas népszerűségnek örvend (javasolt megnézni róla néhány képet az interneten, ahol gitározik és hosszú haja van). Mindkét színész remekül alakítja a karakterüket, legyen az jó vagy rossz fiú, és nem hibáztathatók semmilyen szempontból. A film első kétharmada megfelelően izgalmas, bár a tempó néha kissé lassú. Ahogy közeledünk a befejezés felé, a film egyre pátoszabbá válik, és itt Angelina Jolie hibája is tetten érhető: túlságosan erőlteti az érzelmeket, különös tekintettel olyan jelenekre, mint a szadista japán őrmester szobájában található beszédes fotó.
A Rendíthetetlen egy kihagyott lehetőség, és számos más film elemét is kölcsönzi, mint például a "Domb", a "Gyilkos mezők", a "Hajnali mentőakció", és még továbbiak. A film leginkább a túlzott pátosz miatt szenved, és amikor a vége felé a Coldplay zenéje szól, már nem is igazán lepődünk meg semmin.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
