Az 94. Oscar-gála előtt nem sokkal látott napvilágot egy szórakoztató és szellemes kritika, amely gúnyolódik a rendezvény nívójától távol álló, de ugyanakkor szórakoztató művészfilm-tömegfilm vitáján.
Ez a produkció nemcsak a mozitermek politizáló akadémikusainak paródiáját kínálja, de egyben felveti a kérdést is, hogy mennyire állhatja meg a helyét egy szórakoztató, ám gyengébb érvelésű alkotás az Oscar-díj nyüzsgő világában.
A spanyol film, noha kissé trash jellegű, nem riad vissza a díjazásra tett kísérlettől, és véleménye markánsan kiemelkedik az idei Oscar-díj menü gyengébb fogásai közül. Mindazonáltal érdemes óvatosan megközelíteni, mert mindkét fogásnak megvan a maga potenciális veszélye.
Egy milliárdos az imidzsépítés jegyében úgy dönt, hogy filmet készít, és ehhez a legjobb szakembereket szerzi meg. A testvérpár családi drámáját feldolgozó történetben Félix Rivero (Antonio Banderas) és Iván Torres (Oscar Martínez) lesznek a főszereplők, akiket Lola Cuevas (Penélope Cruz) rendez. A cselekmény gyakorlatilag minimális, de a két színész dinamikája, kapcsolatuk alakulása és helyzetkomikumai tartják érdekfeszítővé a történetet. Félix, a könnyed és laza tömegfilmsztár, valamint Iván, az átlényegülő művész-sznob, két különböző végletet képvisel, ami izgalmassá teszi a filmet. A testvérek által megformált karakterek a filmművészet elitjének különböző problémáin és állásfoglalásain keresztül kerülnek parodizálásra.
Ugyanakkor a karakterek és a színészi játék távol áll a tökéletességtől. Bár a metatörténetben a színészi képességekkel való komikus játszadozás a leginkább szórakoztató, a karakterek túlságosan sarkítottak ahhoz, hogy teljesen azonosulhassunk velük. Az emberek törékeny, emberi oldaluk miatt mégis könnyen azonosulhatunk velük, de nem annyira, hogy nevetni tudjunk hibáikon és tévedéseiken, és közben felismerjük a valósághoz való, bár kissé lazább kapcsolatukat.
A film egyik gyengéje, hogy pezsgő, élettel teli karaktereit egy cselekménytelen történetbe próbálja belefűzni, amelyből csak a késleltetett, ironikus dráma jelent kivételt. Mégis, nem lehet azt mondani, hogy az "Út a díjesőig" unalmas lenne, mert a folyamatos helyzetkomikumokkal tarkított történetvezetés érdekessé teszi a különböző életutak kereszteződését.
A film szándékosan polarizált karaktereinek parodizálása a legnagyobb erőssége, ami meglepően szórakoztató lehet még azok számára is, akik az Adam Sandler vígjátékokon felháborodó közösséghez tartoznak. Emellett a film ügyesen kezeli az Oscar-díjátadóban uralkodó önfeledt elitizmust.
Az "Út a díjesőig" erőteljes ironizálással és az önfeledt őszinteségből fakadó nevetéssel hívja fel magára a figyelmet. A film bemutatja, hogy a szakmai szabályoknak való megfelelés nem mindig jár együtt a dicsőséggel. Az okát nehezen lehet meghatározni, de az idei díjátadók eredményeit nézve sokan inkább választanák ezt, mint a legjobb filmre jelölt alkotások egy részét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
