Filmrajongó

Fagyos Hajsza (Cold Pursuit), rendező: Hans Petter Moland, főszereplők: Liam Neeson, Emmy Rossum, Laura Dern, angol akcióthriller, 118 perces, 2019. (16)

A hóeltakarító vezetőjének fiát az alvilág eltakarítja, és ő úgy dönt, bosszút áll. A Fagyos Hajsza egy skandináv mozi sikeres újragondolása, melynek nemzetközi premierjét a főszereplők rasszista megjegyzései miatt csendesen tartották. Azonban függetlenül ettől, a film meglepően humoros és szórakoztató.

Nels Coxman (Liam Neeson) egy hókotrót vezet a Kehoe kisvárosban, amelyet síturisták látogatnak meg, és ahol sok részeg és füvező fiatal él. Fia, Kyle (Micheál Richardson) a helyi repülőtéren dolgozik rakodómunkásként, és mindannyian a város tiszteletben álló polgárai. A repülőtéren kábítószer csempészet történik, ami az indián közösség területére esik. Amikor Kyle társa ellopnak egy adagot (vagy valami hasonlót), a denveri alvilág elrabolja és megöli. Nels, a város újonnan megválasztott díszpolgára, elhatározza, hogy kideríti az igazságot, és amint az ügyben érintettek elkezdenek meghalni, a felesége (Laura Dern) tehetetlenül hátrahagyja. A denveri banda vezére, Viking (Tom Bateman), egyre idegesebb lesz, mert elveszti a legjobb embereit. Gyanakszik az indiánokra, akiknek vezetőjével még az apja kötött egyezséget, de most azt semmivé nyilvánítja, és elindul a háború. A rendőrség vegyesen reagál az eseményekre, az öreg, rutinos nyomozót nem érinti igazán, hogy a drogkereskedők egymást ölik, míg a fiatal kolléganő lelkesen veszi fel a harcot. Nels vállalkozásában nagy a tét, hiszen nem csak a lebukás fenyegeti, hanem az élete is.

Nem először fordul elő a filmtörténelemben, hogy valaki a saját filmjének feldolgozását is rendezze (pl. Alfred Hitchcock – Az ember, aki túl sokat tudott 1934 és 1956 között, Michael Mann – Made in L.A. 1989, Szemtől szemben 1995, Michael Haneke – Furcsa játék 1997 és 2007). Ez lehet egy nem amerikai (általában nem angol nyelvű) hollywoodi adaptációja vagy egy alacsony költségvetésű alkotás újragondolása nagyobb büdzsével és nevekkel. A Hanta-palinta (1991) és az Apám, a hős (1994) érdekes azért is, mert nemcsak a történet, hanem a főszereplő (Gérard Depardieu) is azonos. Hans Petter Moland norvég rendező (Palackposta, 2014) filmje tetszett, de sok más nem angol nyelvű filmhez hasonlóan az Egyesült Államokban csak korlátozottan vetítették, és 50 ezer dollár bevételt hozott.

Moland vezethette az angol változatot is, és a forgatókönyvet Frank Baldwin állította össze (nem számít rutinosnak ezen a területen, de nem is kérték lehetetlent). A filmet a StudioCanal készítette, és Brit Columbiában forgatták. A havas környezet és a hókotró motívum megmaradt, és Fernie, a 5000 lakosú város, pompásan helyettesítette Kehoe-t a filmben. Sok kanadai színész szerepel a filmben (Michael Eklund svéd felmenőkkel), és az indián közösség is fontos szerepet játszik (Tom Jackson, a Fehér Bika szerepében, anyai ágon krí indián származású). Az öregek (William Forsythe, a Brock Coxman szerepében) és a fiatal tehetségek (Emmy Rossum, a rendőrnő szerepében) is feltűnnek.

A zeneszerzésért az angol George Fenton felelt, aki otthonos a vígjátékok, ismeretterjesztő és akciófilmek világában is. A film tájának szépsége olyannyira lenyűgöző, hogy már szinte dokumentumfilmként is működik, ugyanakkor nem hiányzik belőle akció és humor sem. A fényképezést a norvég Philip Øgaard végezte. Bár a cselekmény gyakorlatilag azonos a két film között, mégsem lehet őket azonosnak nevezni. A hangulat egy tipikus amerikai kisvárost idéz, és a humor is ehhez igazodik, ugyanakkor a skandináv stílus is érezhető.

A talán legérdekesebb az, hogy Neeson sokkal hitelesebb ebben a filmben, mint a Taken filmekben és klónjaiban. Ő egy megtört ember, aki nem rendelkezik rendőri vagy ügynöki múlttal (legalábbis ezt nem derítik ki r

óla), csak az igazságot akarja megtudni. Természetesen, amikor megtudja, hogy valaki köze van a fia halálához, bosszúra szomjazik, de nem ugyanazzal a szenvtelen profizmussal, amit a későbbi filmjeiben látunk tőle. Persze, belejön a végére, de még mindig érződik rajta a gyász és a veszteség súlya.

Végszóként elmondható, hogy egy eredetihez képest stílusában és hangulatában kissé eltérő, szórakoztató és őszinte film, rengeteg gonosztevővel és izgalommal.