Vannak olyan klasszikus filmek, amelyeket időnként érdemes feleleveníteni, hogy a fiatalabb generáció is megismerje őket. Az Éjféli cowboy pontosan ilyen alkotás. Ebben a filmen nincsenek indiánok és lövöldözések, de annál erőteljesebben mutatja be a nagyváros ragyogó felszínén túli sötét valóságot, azokat az embereket, akiknek álmuk a létükkel együtt tűnt el. Az Éjféli cowboy egy megrázó és időtlen mű.

John Schlesinger 1969-es filmje, az Éjféli cowboy, alacsony költségvetése ellenére forradalmi hatást váltott ki az amerikai filmművészetben. Kezdetben senki sem akarta megvalósítani, mégis három Oscar-díjat nyert, és több mint 40 millió dollár bevételt hozott, noha X-kategóriás (kizárólag felnőtteknek szóló) besorolást kapott a felnőtt tartalma miatt. A forgatókönyvet Waldo Salt adaptálta James Leo Herlihy regényéből. A film a '70-es években felfedte azokat a társadalmi tabukat, amelyeket eddig finomkodás nélkül elkerült a filmvásznon, például a prostitúciót, a drogokat, a homoszexualitást és a hajléktalanok problémáját. Ez az alkotás kegyetlenül hű társadalomkritika egy hazug és kegyetlen világról, valamint az összeomlott álmokról, amelyek a Hatodik sugárút mély gödrében érnek véget.

A film olyan mélységekbe vezeti a nézőt, hogy alig van olyan ember, aki ezt könnyen elviseli. Valóban szívbe markoló és nehezen emészthető. A cím ellenére ez nem egy tipikus western, és a cowboy-mítoszt inkább paródiaként ábrázolja, semmint hősként.

A két főszereplő, Jon Voight és Dustin Hoffman 1969-ben még kezdők voltak. Jon Voight épp csak elmúlt 30 éves, amikor elfogadta a szerepet, a második filmje volt, és alacsony fizetségért vállalta el, csak hogy eljátssza ezt a karaktert. A filmért egy Oscar-jelölést és egy Golden Globe-díjat (az év felfedezettje) kapott. Dustin Hoffman, aki pályája elején főleg az ilyen briliáns szerepek miatt volt ismert, szerintem ebben a filmben még önmagát is felülmúlta.

Joe Buck (Jon Voight) nem bonyolult ember. Egyszerű texasi srác, aki New Yorkba megy abban a reményben, hogy könnyű pénzt keres prostituáltsággal. Hisz a vonzó külsőjében, és gyerekkorától fogva azt hallja, hogy nagy csábító lesz, és a nők csak rá fognak vadulni. Úgy gondolja, hogy ha cowboyruhában és rádióval a vállán érkezik New Yorkba, akkor nagy hatást tesz. Még egy Paul Newman filmposztert is felszereli a falra, de a valóságban a városban nem találja meg az álmait. Nem csak hogy senki sem mosolyog vissza rá a nagyvárosi nők közül, de még kigúnyolják is.

Az egyetlen jó dolog, ami vele történik, az az, hogy találkozik Ricóval (Dustin Hoffman), aki egy ravasz alak, inkább patkány, aki megpróbál megélni zsebtolvajlással. Rico "Ratso" Rizzo tényleg úgy él, mint egy kis patkány, akit vagy nem vesznek észre, vagy ha mégis, undorral fordulnak el tőle. Rizzo mindenben ellentéte Joe-nak. Alacsony, félig nyomorék, tüdőbajos, folyik róla a veríték, köhög és általánosságban elvesztette a hitét. Az, ahogyan Dustin Hoffman alakítja Rizzo sántító járását, olyan hiteles, mintha valódi kavics lenne a cipőjében. Az egyik legemlékezetesebb jelenete a filmnek, amikor Rizzo kitör, mert Joe is Patkánynak nevezi őt. "A saját lakásomban ne hívj Patkánynak! Enrico Salvatore Rizzo a nevem." A film csak részletekben mutatja be Joe múltját, de sejtetni engedi, hogy valami borzalmas történt vele, talán egy nővel, akit megerőszakoltak, de sosem derül ki pontosan, hogy ki volt ez a nő, valószínűleg Joe szerelme vagy barátnője. Ez a film megközelítése ismeretlen volt a '70-es években. Mindezek ellenére, ebben a kilátástalan helyzetben, Rizzo és Joe még mindig próbálnak eljutni Miamiba, ahol nem ismerik őket, és ahol Joe végül elhagyja a cowboy-imázst. Még mindig érezhetjük a messze eső lehetőségek városától való távolodást...

Az Éjféli cowboy megnézéséhez valóban kell egy különleges lelkiállapot, m

ert ez a film minden álarcot leleplez. A zenét John Barry szerezte, aki olyan emlékezetes filmzenéket készített, mint a Farkasokkal táncoló, a Távol Afrikától, Chaplin és a korai James Bond filmek zenéje, valamint a Minden lében két kanál című kultikus brit televíziós sorozat zenéje.

Annak ellenére, hogy az Amerikai Filmszövetség X-kategóriával címkézte a filmet, három Oscar-díjat nyert, beleértve a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb adaptált forgatókönyv díjait. Ezekért a díjakért olyan filmekkel versenyzett, mint A lovakat lelövik, ugye? és a Butch Cassidy és a Sundance kölyök. A film történetében ritka, hogy egy film két főszereplőjét ugyanabban a kategóriában Oscarra jelöljék, de Dustin Hoffman és Jon Voight is ezt az elismerést kapták a legjobb férfi főszereplő kategóriában ugyanabban a filmért. A végül a valódi cowboy legenda, John Wayne nyerte el A félszemű seriffért.

John Schlesinger megrendítő alkotása egy olyan világról szól, amely tele van vesztesekkel, és egy barátság szívfacsaró győzelméről, amely örökérvényű tanulsággal szolgál. A film "I'm walkin' here!" jelenete bekerült a legemlékezetesebb filmes idézetek közé, és nem véletlen, hogy az Éjféli cowboy-t még 50 év után is az egyik legjobb amerikai filmként tartják számon.