Filmrajongó

Egy dokumentumfilm akkor válik igazán érdekessé, ha többet árul el az alanyáról, mint amennyit már tudunk róla, és ezt olyan módon képes bemutatni, hogy a néző figyelmét végig fenntartja. Faye története mindkét szempontból megállja a helyét, bár nem egyenlő mértékben. Nem csupán azok számára lehet izgalmas ez a másfél óra, akik ismerik Faye Dunaway munkásságát, hanem azoknak is érdemes megnézni, akik kíváncsiak arra, hogyan születnek és tűnnek el a csillagok Hollywood egén.

Faye Dunaway 1941-ben látta meg a napvilágot Dorothy Faye Dunaway néven. Gyökértelen és bizonytalan családban nőtt fel, ahol korán megtanulta, hogy csak magára számíthat. A színészet vált menedékévé, az lett az a hely, ahol biztonságban érezhette magát, és ez nyitotta meg számára az új élet ajtaját. Teljes szívvel hitt az amerikai álomban, abban, hogy kemény munkával érheti el a céljait, és egész életében ennek szellemében élt. A nehéz és áldozatos munka végül meghozta gyümölcsét: Faye, aki már egyáltalán nem hasonlított a kerekded, barna Dorothyra, sikeres színésznővé vált Hollywoodban.

A film számos izgalmas történetet oszt meg erről az aranykorról: Faye mesél Elia Kazan kultikus színésziskolájáról, a Bonnie and Clyde sikereiről, említést nyer a filmtörténelem egyik legérdekesebb sakkjátszmája, Marcello Mastroianni szerelme, a kései anyaság, és egy meg nem valósult Maria Callas film terve is.

Faye kiváló mesélő. Szerencsére, mert a film szinte kizárólag arra épít, hogy bemutassa egy olyan élet történetét, amely gazdagon van megörökítve álló- és mozgóképekben, így alig látunk más megszólalókat rajta kívül. A film egy ikonikus képpel kezdődik: Faye Dunaway az első Oscarja utáni reggelen egy medence mellett ül, lába alatt újságok hevernek, az asztalon pedig ott a szobor, amit fáradtan, de határozottan néz. A Faye film lényegében erről a képről és a tekintetről szól, mert ő is, mint Madonna vagy Prince, megalkotta a híresség másik aspektusát, amely bár hasonlít rá, mégis keményebb, tehetségesebb és erősebb, mint ő. A film végén is ugyanezt a fényképet láthatjuk, de más szemszögből értelmezzük Faye tekintetét, köszönhetően az elhangzottaknak.

Bár Faye története nem egyedi, éppen ezért lehet érdekes azok számára is, akik kevés filmjét ismerik, mert a csillaggyár mechanizmusai ma is hasonlóan működnek. Kritika nélkül emel fel, majd, ha már nincs rád szüksége, kiejt a tenyeréből. Az ilyen hosszú életmesék során a történelem megdöbbentő önismétlése is nyomon követhető: a filmben elhangzik, hogy a 70-es években Faye végre olyan felszabadult nőket játszhatott, akik férfiak nélkül is megállják a helyüket a vásznon. Sok mindent azonban mégsem mondanak ki: csak utalásokkal említik azt a máig létező légüres teret, amivel a nők negyven felett találkoznak, hiszen onnantól kezdve Hollywoodban már nem számítanak, mivel nem kívánatosak a stúdiók szemében, de még nem is elég érettek a nagymama-szerepre.

A film legnagyobb hiányossága, amely talán tudatos döntés eredménye, hogy nem keres olyan megszólalókat, akik árnyalnák Faye karakterét. Két rövid montázson kívül nem beszélnek arról, hogy nehéz személyiség lenne, bár később ő maga említi a későn felismert depressziója mélységeit és nehézségeit. A legtöbbet rajta kívül a fiát láthatjuk, aki legfeljebb kiegészíti az anyja mondanivalóját. Mégis, a történet nem zárul rossz szájízzel, mert Faye Dunaway megérdemli, hogy saját magáról mesélhessen (főként egy olyan élet után, amit stúdiók, újságírók és legfőképpen férfiak kereteztek eddig), és ez az élet valóban elképesztő. Bár a film nem vállal sokat, hiszen lineárisan, archív felvételekkel és beszélő fejekkel mesél el egy életet, mégis olyan ügyesen teszi, hogy a végére másképp tekintünk erre a korszakra és erre a színésznőre.

A dokumentumfilm legnagyobb előnye éppen ebből fakad: bebizonyítja, milyen kiváló művész is Faye Dunaway, hiszen a rengeteg bevágott filmjelenet egy ezerarcú kaméleon képét rajzolja elénk, aki nélkül Hollywood egyik aranykora biztosan nem lehetett volna ilyen ragyogó.