A kortárs filmművészet egyik mestere képes volt keletről meghódítani az animációs filmek teljes rajongótáborát, és a nyugati kultúra számára olyan példát mutatni, amely mind szerzőiség, mind festett animáció, mind részletgazdagság terén kiemelkedő.
Bár a rendező munkáiban visszatérnek azonos témák, karakterek, szimbólumok és történetvezetési elemek, karrierje végéig sem veszítette el frissességét. Ősi motívumokra épülő gondolatai, archetípusos gyermekhősei és hősnői, valamint a sintoizmus természettisztelő világszemlélete egyedi, meseszerű, de mégis univerzális jelentésű alkotásokká állnak össze.
Az új film is a jól bevált receptet követi: a II. világháború idején játszódó történetben a fiatal Mahito kalandjait követhetjük nyomon. Vajon Mijazaki varázsa ezúttal is megmaradt?
Mahito először csak a bombariadó süvítő hangját hallja. Az események felgyorsulnak, az emberek pánikszerűen menekülnek, és távolban egy lángoló épület jelenik meg: az édesanyja munkahelye, amely olyan távolinak tűnik, hogy a tömeg sodrása miatt lehetetlen elérni – nemhogy időben odaérni, mielőtt a lángok mindent elpusztítanak.
A kétfősre zsugorodott család Tokióból vidékre költözik Mahito apjának új barátnőjéhez, aki az elhunyt édesanyja testvére. A megpróbáltatások után Mahito új kihívással néz szembe: meg kell birkóznia édesanyja elvesztésének fájdalmával, és megpróbálni viszonozni az újonnan érkező anyafigura szeretetét.
Ehhez azonban először fel kell oldania a veszteségből fakadó dühöt és haragot. A kaland pedig egy rejtélyes, elhagyatott épület kapuján át kezdődik a kert végében, ahova Mahito-t a trauma, érzelmei elfojtása és egy állandóan jelen lévő szürke gém kíséri.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
