Filmrajongó

Tekintettel arra, hogy a világ végét közelítjük, most mindenki elhagyja a mindennapi gondjait, és ellátogat a Pi életébe. Sőt, a Samsarába is.

Az előbbit azért, mert 2012 legjobb filmjeként tartják számon, az utóbbit pedig azért, mert gyönyörű. A Pi úgy, ahogy van, visszahozza az életbe a 3D-t, a Samsara pedig újra és újra bebizonyítja, hogy megéri elmerülni gyönyörű tájak, demográfiai, kulturális, spirituális és egyéb elmélkedések világában, szöveg nélkül, légies, bár kicsit magasztos kísérőzene mellett. Mindkettő valahogy arra a területre vezet, ahol a moziban megtapasztalt élmények valódi katarzist okoznak, ahol a giccs helyett csoda, és a könnyek sosem túl késők vagy szégyenek.

A Pi élete után ne feledjük alaposan megtisztítani a szemüvegünket, mert az utánunk következőknek nem feltétlenül lenne kedvük a könnyfoltokkal borított lencséken találkozni. Ang Lee nem hagyott semmit a véletlenre, hiszen előtte Jean-Pierre Jeunet és Danny Boyle is felmerült Yann Martel Booker-díjas regényének lehetséges adaptálóiként. Az egyiket talán a mágikus realizmus miatt, a másikat pedig az indiai színészekkel való korábbi munkája miatt. Bár valószínűleg mindketten elkészítették volna a filmüket, de ezt a fantasztikus alkotást Lee készítette, ez már az ő alkotása, senki másé.

Igen, és az enyém is, aki azt hittük, hogy nincs olyan film, amiben olyan valóságosnak tűnő CGI-állatokat láthatunk, amelyek valóban léteznek, vagy olyan álomvilágba merülhetünk, amitől elfelejtjük a valóságot, és a felhők fölé repít minket. De most már megváltoztattuk a véleményünket, mert a tigris tigris, akár csak egy kicsit animált, de neki is járna egy Oscar. És mindenkinek, aki elérte, hogy a film után még órákig élvezzük a bőrünk alatti bizsergést, olyat, amit már hosszú ideje nem éreztünk. És reméljük, hogy sok ilyen élményben lesz részünk még.

A Samsarát tényleg érdemes megnézni, bár nem mindig értjük pontosan, mit üzen a művész. De üzen valamit, nagyon is, főképp a fent említett témákról. Kritizálja a globalizációt, a fogyasztást, az elnyomást, a technológiát és más dolgokat, és általában értelmesen és ízlésesen teszi ezt. A többi jelenet, amikor a film nem működik olyan jól, szinte meditatív, és bár nem mindig fogjuk fel teljesen, hagyjuk, hogy hatással legyen ránk, anélkül, hogy túlzottan figyelnénk rá.

Ezzel nincs is semmi baj, azonban nem vagyok biztos benne, hogy ez volt a cél. Ron Fricke, a Baraka alkotója, már régóta dolgozik ezen a műfajon, és látszik, hogy komoly munka van benne. De igaz, hogy ha túl mélyen merülünk el, legalább lesz okunk újra megnézni. És ez sem rossz, mert sok érdekeset találhatunk benne.