Korunk filmművészetének egyik mestere képes volt keletről meghódítani az animációs film teljes rajongótáborát, és a nyugati kultúra számára olyan példát állítani, amely szerzőiség, festett animáció használata és részletgazdagság tekintetében egyaránt kiemelkedő.
A visszatérő témák, karakterek, szimbólumok és történetvezetés ellenére a rendező pályafutása végéig sem merült ki, hiszen ősképekre támaszkodó gondolatai, archetipikus gyermekhősei és hősnői, valamint a sintoizmus természettisztelő világszemlélete együttesen egy rendkívül egyedi, meseszerű, de mindvégig univerzális jelentéssel bíró alkotást hoztak létre. Az újabb film is a bevált formulát követi: a II. világháború alatt játszódó történetben Mahito, a gyermekszereplő főhős kalandját követhetjük nyomon. Vajon Mijazaki varázsa a végéig kitart?
Mahito csak a bombariadó fülsiketítő jelzését hallja. Az események felgyorsulnak, mindenfelé emberek rohannak kétségbeesetten, és a távolban egy lángoló épületegyüttes bontakozik ki: a kisfiú édesanyjának munkahelye, amely oly messzinek tűnik, hogy a tömeg sodrása miatt lehetetlen elérni, nemhogy időben odaérni, mielőtt a lángok felemésztenek mindent.
A kétfősre csökkent család Tokióból vidékre költözik Mahito apjának új barátnőjéhez, az elhunyt feleség testvéréhez. Így a megrázkódtatások után a kisfiú újabb kihívással szembesül. Meg kell birkóznia anyja elvesztésének terhével, miközben az életébe lépő új anyafigura szeretetét is el kell fogadnia, amihez a veszteségből fakadó dac és harag feloldásán keresztül vezet az út. A kaland pedig a kert végében található elhagyatott, misztikus épület kapuján keresztül indul, ahova Mahitót a trauma, érzelmei elfojtása és egy lerázhatatlan szürke gém kíséri.
A fiú és a szürke gém esetében is elmondhatjuk, hogy a régóta készülő animáció hihetetlenül aprólékos, a teremtett világ meseszerűen csodálatos, a cselekményt a karakterek változásai viszik előre, és így is képes átfogó lenni, majd visszatérni az eredethez.
A japán mester mindig változtat egy keveset karakterein, szimbólumain és történetén, de ahogy ugyanazokat az örök történeteket meséli el – kicsi vagy akár nagyobb módosítással – már önmagában dicséretre méltó: az archetípusokkal fenntartott mély művészi kapcsolatából adódóan elismerés övezi Mijazaki legújabb alkotását, és az önismétlés vádja fel sem merül. Azért némi kritikát így is megérdemel a film, hiszen nem tökéletes alkotás, és a rendezőtől már láthattunk jobbat is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
