Filmrajongó

Egy kisebb rokon, az én esetemben keresztfiam, Bazsi (8 éves), remek ürügy lehet azzá tenni a komoly felnőtt látszatát fenntartó bloggert, hogy megnézze egy gyerekes Disney-filmet, és közben élvezze a nachos ropogását.

Az augusztus 20-ai premier napján a UIP-Duna a "Becstelen Brigantyk" ellenében talán egy új Szörényi-Bródy rockoperával harcolt volna meg a hazai filmforgalmazásban, de mivel ez hiányzott, inkább mindenki a légiparádét nézte.

Az InterCom viszont nem csak nekem szánta az áldozati bárány szerepét a "G-Force – Rágcsávók" című egérfilmnél. Az új 3D élménytől azt remélte az ember, hogy a mozitermekben kihulló sószemek helyett újabb réteg nézőt vonz, mert ez a film egy másik közönséget céloz meg, mint Tarantino véres alkotása.

Az 3D-s technológiával az a problémám, hogy nem vagyok benne igazán jártas, és mivel egyszerű néző vagyok, a saját szememnek hiszek, nem pedig a hivatalos állításoknak.

Minden új 3D-s film esetében ugyanis mindenhol azt hirdetik, hogy ez a legújabb, legjobb dolog, amit valaha láttak, és hogy a szőrszálak is életre kelnek benne. De miért lenne ez most jobb, mint a Jégkorszak 3D? (Az "élőszereplős" kulcsszóval fémjelzett.)

De alapvetően nem szándékozom lehúzni a "G-Force – Rágcsávókat", mert sokan már megtették, és úgy érzem, hogy nem méltányos. Ne hagyjuk, hogy a "térhatású mozi legújabb generációja" túlzott elvárásokat keltsen, vagy ha mégis, ne várjunk tőle túl sokat.

Márpedig ahhoz képest, ahová eljutottunk, nem is olyan rossz. Bazsi például többször is hátrahőkölt az ugró kígyók vagy más állatok miatt, nevetett, amikor a karakterek összeborultak a film látványosságai alatt.

A családi filmeknek saját receptjük van, és ennek megfelelően kell őket értékelni. Ne hallgassunk el semmilyen értéket, csak mert most mindenki az "Avatart" várja.