Kissé szégyenkezve értem el, hogy még mindig nincs igazi Machete-filmkritikánk, mivel bár eleget foglalkoztunk vele, konkrétan még nem mondtuk el, mi a véleményünk a filmről. Most pedig ezt pótoljuk.
Végül is meglehetősen hálás dolog egy ilyen közvetlen kihasználású filmet készíteni. Nem kell aggódnunk a jelenetek közötti összefüggések miatt vagy az értelmi háttér után kutatnunk; elég, ha használunk egy sárgás szűrőt és ismerjük a legfontosabb elemeket. Mint a TV2 vagy RTL magazinjai, ahol megtörik a csendet, és az emberek izgulnak, itt viszont csupán test, vér és robbanások vannak.
Ezzel szemben Robert Rodriguez a Machete történetébe túlságosan is sok tartalmat pakolt. Nem mintha az a jelenet, amikor a főszereplő hőse egy medencében kúrja az anyját és a lányát, vagy amikor egy srác vastagbelét liának használja bungee jumping közben, ne lett volna túlzás, de a rendező annyi karaktert és szálat épített be a filmbe, hogy végül egy összetett történetet kellett kialakítania.
Pedig ennek a műfajnak ez nem lenne feltétlenül szükséges. Azonban a Machete bevonult a történelembe nem a tartalmával, hanem azzal, hogy egy poénos trailerből valós játékfilm született, főszereplőjével, a mexikóival, akinek az arcát már ismertük, de a nevét sosem láttuk a stáblistán, noha rengeteg rosszarcú szerepelt a Con Air, a Desperado vagy az Alkonyattól pirkadatig című filmekben.
Danny Trejo valószínűleg nem bánja, hogy viccet csinált a saját gonosztevő szerepéből. Az utóbbi években a dögös és ciki közötti határvonal nehezen észrevehetővé vált, és számos kultikus alkotás született az irónia és a szarkazmus révén, gyakorlatilag a szemünk előtt. Mindez igaz akkor is, ha a film kultusszá válását már a kezdetektől fogva szem előtt tartották, habár ez látszólag elérhetetlen volt.
Ugyanígy van ez az egész trash-exploitation műfajjal. De elemezni ezt kevésbé szórakoztató, mint elfogadni, hogy élvezzük.
