Filmrajongó

„Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek” – mondta Neil Armstrong 1969. július 20-án, amikor először lépett a Holdra. Azóta eltelt több mint ötven év, és noha rengeteg bizonyíték van a holdraszállásról, egyre többen hiszik, hogy az amerikaiak csupán megrendezték az egészet. A film forgatókönyve éppen ezt a teóriát dolgozza fel, mégpedig olyan ügyesen, hogy végig fenntartja a feszültséget a nézőkben a jól ismert eseményekkel kapcsolatban. Emellett a Hold, mint mindig, itt is a romantika színtere, és ezt a film sem hagyja figyelmen kívül.

A történet ott kezdődik, amikor az amerikaiak kezdtek belefáradni az űrversenybe, így egyre kevesebb pénz jutott a Holdra szállás előkészítésére, miközben a szovjetek gyorsan haladtak előre. A NASA nem tehetett mást, mint hogy marketingesekre bízza a feladatot, és a legjobb szakértőt választja ki, Kelly Jonest (Scarlett Johansson), aki jól megél a nehéz helyzetekből. Az őt megbízó titkos kormányzati ügynök, Moe Berkus (Woody Harrelson) a filmben olyan, mint Boris a Rocky és Bakacsinból: inkább karikatúraszerűen sötét, mint valóban veszélyes, és igazán elemében van. A NASA szakemberei, különösen Cole Davis (Channing Tatum), az Apolló-1 tragédiája után megtört irányító, nem fogadják örömmel Kelly ötleteit. Kettejük között hamar konfliktus alakul ki, amit nemcsak eltérő céljaik, hanem Moe egyre furcsább kérései is súlyosbítanak.

Scarlett Johansson, aki egyben a film producere is, azt mondta, hogy azért vonzódott a forgatókönyvhöz, mert az egy olyan történetet mesél el, mint amiket régen hallottunk. Ez a mondat tökéletesen összefoglalja a filmet, ami elsőre nem tűnik klisésnek, noha egyértelműen hordozza a hollywoodi filmek jellegzetességeit. Azonban nem a mai Hollywoodot, hanem az évtizedekkel ezelőtti, ártatlanabb korszakot idézi, amikor minden lassabb volt és kevésbé végletes. A film azt a korszakot mutatja be, amikor a ruhák makulátlanok voltak, a frizurák rendezettek, a száj vörös, a célok nemesek és nehezen elérhetők, a romantika pedig visszafogottabb volt.

Scarlett Johansson külsőleg mintha valóban ebből az időszakból származna, és Channing Tatum is könnyedén elhiteti velünk, hogy már láttuk őt esőben táncolni. Kettejük között jó a kémia, és bár a történet kiszámítható, mégis érdeklődéssel követjük őket. A díszletek a holdfényben úgy ragyognak, mint a képeslapok, és a többi szereplő inkább papírbaba, de nem hanyagságból, hanem a kalandfilmes tipikus stílus miatt. A film szeretetet sugároz, ami feledteti a néha hanyag és nem teljesen kidolgozott felépítést. A vége izgalmas, az ötlet friss, és a megoldás valahol a kalandfilm és a Bollywoodra jellemző naiv lezárás között helyezkedik el. Talán a hosszát egy kicsit rövidíthették volna, de így is kellemesen telik az idő a film nézése közben.