A hobbit – Az öt sereg csatája (The Hobbit: The Battle of the Five Armies) című filmet Peter Jackson rendezte. A főszerepekben Martin Freeman, Ian McKellen, Richard Armitage, Hugo Weaving, Cate Blanchett és Evangeline Lilly láthatók. Ez egy színes, magyarul beszélő amerikai-új-zélandi fantasy film, ami 144 perc hosszú, és 2014-ben készült (12 éven felülieknek ajánlott).
Azt sokan vitatják, kritikusok és rajongók egyaránt, hogy méltó-e a Gyűrűk Ura trilógia Star Wars-hoz hasonló örökségéhez. Bizonyítható, hogy igen, mivel ugyanúgy sikerült átmenteni az izgalmat az előzmények megfilmesítése során, ahogyan azt elődeinél is tapasztalhattuk.
Mégis, ha teljesen őszinte vagyok, nem mondhatom, hogy kielégítő befejezés született. A sok nyitott kérdés és lezáratlan cselekmény nem kerülte el a figyelmemet, különösen egy olyan látványos világban, ami elvarázsol és elvonja a figyelmünket a történetről. Vegyük például, a történet szerint Smaug megtámadja Esgarothot (Tóvárost), miközben Thorin, a Tölgypajzsos sárkánykórságban szenvedő vezér, ellenszegül Bilbo erőfeszítéseinek. Ugyanakkor Gandalf is foglyul esik Szauron gonosz tervei nyomán. Ugyanis az orkok hadseregei útnak indulnak, hogy a Magányos Hegy ellen támadjanak.
Az ellentétből nincs hiány, azonban a kivitelezés olyan, mintha egy videojátékot néznénk, ahol az a fő feladat, hogy gyilkoljunk, majd lépjünk tovább a következő pályára. Valóban felmerülhet a kérdés: "Miért is szóltak eddig a filmek?" Ugyanakkor érdemes rámutatni, hogy az előző trilógia olyan kedvelt karaktereket tartalmazott, akik életet leheltek az események közé. Aragorn és Arwen kapcsolata például nem volt olyan zavaró, mint Kili és Tauriel szerelmi szála. Voltak emlékezetes beszédek és szónoklatok, amik emelkedettséget adtak a rohanó jelenetek között. Ezzel szemben most egy megszokott hollywoodi sablonba került minden, a már ismert elemekkel, ami elszomorít, főleg ha figyelembe vesszük Peter Jackson és Guillermo del Toro rendezői tehetségét.
Bard "a család fontos" pillanatai pedig annyira meghatóak, hogy még csak le sem tudom írni őket. A csaták lenyűgözőek, a karakterek öltözékei és a látványvilág is elképesztő. De amikor eljön a főszereplők és főgonoszok közötti hosszú harcok ideje, akkor az egész elveszti a komolyságát, ami már megszokottá vált a hollywoodi filmekben. Különösen a Thorin és Azog közötti összecsapás, ami inkább egy régi Steven Seagal filmre emlékeztet. Szemben a Szarumán harci jelenetével, ami példa lehetett volna Lucasnak, amikor Yodát küldte harcolni az említett színész ellen.
Ráadásul teljesen feleslegesnek tűnik az előző trilógia szereplőinek bevonása, mivel alig kapunk róluk információkat. Még a legtöbb törp nevét ismerjük? Vagy legalább egy-két jellemző tulajdonságukat? Természetesen Thorin karakterfejlődése részletesen kidolgozott, és Richard Armitage remek alakítást nyújt. De ki másról mondható el ugyanez? Thranduil karaktere sem kap igazán mély kidolgozást, bár a végén van egy pillanat, amikor az édesapa szerepbe bújik, de ez sem menti meg a filmet.
A hosszú csaták befejezése pedig hagy kérdőjeleket a konfliktus végével kapcsolatban. Mi történik azokkal, akik éhen halnak a tóparti pusztítás után? Újjáépítik városukat, vagy elmenekülnek? A törpök összeállnak, vagy csak egy kis csoport marad Ereborban? És a tündék? Az orkokat sikerül legyőzni, vagy elmenekülnek?
Végül nincs ok dühödni, mert ez a történet az, amit annyira megszerettünk, és amilyen módon kezdődött, úgy zárul. Mégis, miközben hallgatom Howard Shore csodálatos zenéjét, hiányérzet kerít hatalmába, ami csak elmúlik, amikor újra előveszem az eredeti trilógiát és újranézem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
