The House That Jack Built/A ház, amit Jack épített(2018)

A ház, amit Jack épített című filmet Lars von Trier rendezte. A főszerepekben Matt Dillon, Bruno Ganz, Uma Thurman, Siobhan Fallon Hogan, Sofie Gråbøl és Riley Keough láthatók. A film egy dán-francia-német-svéd dráma, horror és thriller alkotás, ami 152 perc hosszú és 2018-ban készült (18-as korhatárral).

Mindig is nagyra értékeltem Lars von Trier művészetét, amely ötvözi az ösztönszerűséget és a puritánságot a filmjeiben. Ő az az alkotó, aki stílusos filmekkel jelentkezik, miközben képes új és informatív elemeket is belevinni munkáiba. Azonban el kell ismerni, hogy eljutottunk arra a pontra, ahol már nem az eredetiségre és őszinte kinyilatkoztatásra helyezi a fő hangsúlyt, hanem inkább arra, hogy bemutassa saját művészeti stílusát és azt, hogy miért ő az úr ebben a filmnyelvi környezetben. Ez sajnos kissé mesterkélté teszi a végeredményt.

A történet a 70-es és 80-as években játszódik, és középpontjában Jack, egy zárkózott mérnök áll, aki frusztrációját az építész pályafutás elmaradása miatt a saját háza építésébe fekteti. Emellett embereket is megöl, kísérleti és szórakoztató céllal. A film fejezetekre van osztva, tartalmaz egy prológust, öt incidens elemzését, majd az epilógust. Az egész történetet számos művészeti, zenei (a klasszikus és a popkultúra remekül ötvöződik), pszichológiai és építészeti utalással gazdagítják, mindezt párbeszédek segítségével narrálva, ami tipikus von Trier stílus.

Maguk az ölési jelenetek nem feltétlenül izgalmasak, mivel tudjuk, hogy a szereplő meghal, de Jack különféle módszerei és rituáléi szórakoztató pillanatokat teremtenek, mivel hozzáállása olyan hanyag, hogy ez vicces perceket szolgáltat. Ezzel együtt érzéseket is kelt bennünk, mert meglepő, hogy egy morbid és groteszk témában mennyire humoros tud lenni. Matt Dillon teljesítése kiváló a pszichopata főszerepében, de az arányok az idő előrehaladtával kissé elvesznek, és az öncélú idézésekbe torkollik a dolog, például saját filmjeinek jeleneteit vágja be, hogy bemutassa az emberi szenvedés kultúrtörténetét.

A film szerkezete és eszközei hasonlítanak von Trier korábbi munkáira, különösen a Nymphomaniacra, ahol ismertetik a magány mélyülését a főszereplő számos szexuális partnerrel. Itt azonban az üzenet nem jön át olyan erőteljesen, bár többször próbálnak erre utalni. A fő téma itt a szeretet és a gyilkolási ösztön kapcsolata, és a film próbálja bemutatni egy sorozatgyilkos elméjét, de sok utalás és példa a művészetre és kultúrára belevágja az egészet az öncélúságba, ami kissé fárasztó. Érdekes megjegyezni, hogy von Trier korábbi filmjeiben sosem volt csak egy főszereplő, mindig nők, vagy egy férfi és nő páros volt a középpontban. Itt viszont úgy tűnik, mintha saját élettörténetét dolgozná fel, ahol brutális csonkítások és tabuk nélküli jelenetek ábrázolják a genitáliákat és a szadomazochisztikus hajlamokat, ami egyértelművé teszi, hogy von Trier már rég sorozatgyilkos lenne, ha nem találja meg a művészetben az önfelfedezés lehetőségét.

A film időnként talán túl sokat magyaráz, ami felesleges, különösen akkor, ha már láttunk tőle több filmet. A hasonló eszközökkel való elbeszélés maximum a téma miatt hozhat újdonságot, és a groteszk humor igazi felüdülés, bár sajnos nem tart végig a film során. Von Trier továbbra is a kegyetlenség mestere, és igyekszik összekapcsolni a kultúrát és az emberi ösztönt, bár ebben a filmben talán kevesebb több lett volna. Mindenesetre egy dolog biztos: senki se szeretne beköltözni abba a házba, amit Jack épített.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmrajongo.blog.hu/api/trackback/id/tr4718240817

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Utolsó kommentek

HTML doboz


 

CLOSE ADS
süti beállítások módosítása