Filmrajongó

Robert Eggers, A világítótorony és A boszorkány író-rendezője, egyben egyik személyes kedvenc kortárs művészfilmes alkotója, a két A24 stúdiós produkció után most egy gigastúdió, az Universal felügyelete alatt hozta létre mítoszokon alapuló viking-bosszúfilmjét, amely Shakespeare Hamletjének is ihlette.

A mintegy 90 millió dolláros költségvetésű vizuális erőművet nem egységesen mutatták be a világ különböző részein, és jelenleg kétséges, hogy sikerül-e visszahoznia a költségeket, nemhogy nyereséget termelni.

Az érdekesség azonban túlmutat a kolosszális költségeken: a rendező ezúttal eltávolodik a művészhorrortól, és a bosszúfilm jellegétől eltérő zsánerbe kalauzol minket, miközben az irodalmi inspiráció adaptív jellege miatt szorosabbra van kötve a szerzői kezek között. A kezdetektől furdaló kérdés azonban: hogyan illeszkedik mindez Robert Eggers életművébe?

A fiatal Amleth, apja Aurvandil (Ethan Hawke) mellett, a királyság következő örököseként áll a férfivá válás rituális és szellemi útján, noha fizikailag még nem érett teljesen. Apja hirtelen halála után nagybátyja, egy féktelen nyíllal és karddal, elragadja tőle az édesanyját, Gudrúnt (Nicole Kidman). Amleth szerencséje, vagy ahogyan a sorsa kívánja, túlélve a tragédiát, bosszút esküszik, és az anyja megmentése érdekében elhagyja szülőföldjét.

Később állatias felnőtt harcosként szembesül sorsával.

A viking mitológiai alapok rendkívül hűek, amint azt Eggers munkáitól megszokhattuk. Az egész cselekmény a szellemi út kérdéseit boncolgatja, és a film impulzív nyelvét hiteles részletekkel és romantikus túlzásokkal fűszerezi, anélkül, hogy azok egymásnak ellentmondanának.

A kis Amleth állattá, vagyis férfivá válását a korabeli, ingerszegény környezet szellemi expresszionizmusával élvezhetjük különféle hátborzongatóan természetfelettinek tűnő rituálékon keresztül. Bár az Északi megpróbálja közelíteni a skandináv filmes transzcendenciát, valahol megreked egy kicsit az impozáns befejezés előtt.

A megrekedés több ponton is érezhetővé válik, a film egyszerűen válik vontatottá egy idő után. Ennek két oka lehet. Eggers korábbi filmjeinél a karakterek kölcsönhatásain keresztül fokozatosan mélyedünk el, és az emberek újabb motivációi, rétegei kerülnek reflektorfénybe.

Most viszont Amleth egyszerűbb karaktere nem kínál hasonló izgalmat, hiszen ha korábban szembesülünk azokkal, a cselekmény véget érne. Emellett a bosszúfilm zsáneréből ismerős mintázatokra is ráismerünk, így a fő karakter útja, kölcsönhatásai és környezete, bár minőségi erőfeszítéseket tesznek, nem mondható újnak a műfajban való megközelítés miatt.

Az atmoszféra természetesen pozitív: a festői képek mellett briliáns színészi teljesítmények tartják fenn a történet dramaturgiai fonalát a nézők számára, még akkor is, ha néha vontatottnak tűnik. A fagyos, sáros rengetegekben az állattá váló szereplők brutális, már-már horrorisztikus mészárlásának terepet adnak, de ez önmagában nem lenne elegendő Amleth kardcsapásainak súlyának megteremtéséhez. Alexander Skarsgard játéka teszi emlékezetessé, aki nagyszerűen alakítja az állattá váló antihőst.

Sajnálatos módon Eggers karakterdrámára épülő, zsánerközeli bosszúfilmje nem éri el az előző két alkotás magasságát, mégis érdekes, szórakoztató és minőségi munka lett belőle.

Kétségtelen, hogy megosztó lesz, mivel a rendező nem a nézői elvárások szerint készít filmeket, de aki kedvelte eddigi munkáit, az élvezni fogja ezt az epikus, vérbőségben gazdag viking-bosszúfilmet, továbbá azoknak is ajánlott, akik szeretnék felfedezni a kortárs arthouse történetek egyik vezetőjének munkásságát. És természetesen mindenkinek, aki nem riad vissza attól, hogy Alexander Skarsgard, Anya Taylor-Joy és Ethan Hawke sár