Filmrajongó

Alex Garland hosszú regény- és forgatókönyvírói karrierje után úgy döntött, hogy saját alkotásait maga rendezi: ezek közül született meg az Ex Machina, az Expedíció és a Devs című sorozatok.

Az említett filmek első ránézésre talán nehezen befogadhatóak a tudományos fantasztikum keretein belül, de zsenialitásukat mutató kivitelezésükkel, az emberi és isteni léttel foglalkozó művekké válnak, melyek időnként a teremtés, az érzelmek és a halál metaforáiként jelennek meg. Általában az ember próbál olyan biológiai vagy fizikai szabályt áthágni, amit Garland szerint csak egy félresikerült Isten teremtése jelent, amely az ember önmaga képmására alkotva gonosz lesz, szinte ördögi.

Az Expedícióban már látható ennek nyomai, de az Őkben a tudományos fantasztikumtól való eltávolodás világít rá az alkotó gondolataira az Istenteremtés vagy az antiisten-teremtés, vagyis a démonizálás okairól: feldolgozatlan traumáink elviselhetetlen súlya alatt imbolygunk egyensúlyunk elvesztése felé, mígnem kifogy az erőnk, és kénytelenek vagyunk elengedni néhány felesleges terhet. Garland azonban nem a legegyszerűbben adja elő ezt a krízishelyzetet.

A szenvedő fél Harper (Jessie Buckley), akit traumája a vidéki szembenézés útjára terel, így először a zöldellő tudatalattijával ismerkedhetünk meg, ahol békét találhat, majd hamarosan félelemmel szembesül a démoni jelenségek miatt. A megoldandó feladat Harper számára a véres és sokkoló szakítás feldolgozása lenne, valamint házastársa elvesztésének lelkiismeretes kezelése. De mindenekelőtt szembe kell néznie érzéseivel, hiszen férje toxikus párkapcsolati mintái miatt Harper önmagát hibáztatja a történtekért.

A cselekmény másik főszereplője Rory Kinnear összes férfi karaktere, akik a vidéki környezet feszültségét egy emberen keresztül mutatják be. Ez az abszurd jelenség a főszereplő tudatalatti kivetüléseinek eredménye, amelyben a környék összes férfiját egy kalapba veszi, így erős feminista film külsőségeit teremtve.

Eddig spoiler nélkül lehetett beszélni, mostantól bele kell menni a cselekmény részleteibe, hogy konkrétumokat lehessen kihámozni ebből a szimbólumok temetőjéből. Harper tudatalatti kivetülései ijesztő alakok, akik a nő volt férj toxikus mintáit reprodukálják önmagukon. Harper csak így képes értelmezni cselekedeteiket, ha a valóság talaján próbáljuk megérteni a látottakat.

Alex Garland története két mítoszon alapul, melyek egy Bibliára és keresztény kultúrkörre épülnek. A Zöld férfi (Green Man) mítosza a vidéki, természetközeli légkört testesíti meg, aki folyamatosan figyeli a főszereplőt, célja a reprodukció, az újjászületés szimbólumaként jelenik meg. Harper karaktere számára a Zöld férfival való találkozás és menekülés a traumájával való szembenézést jelenti, mivel az az újjászületését jelképezi.

A Sheela na gig mítosza tovább formálja a történetet: ez a pogány mítosz az élet termékenységét jelképezi, és a vizionárius rendező vörös fényben mutatja be a volt férj által teremtett elnyomó környezet érzelmi és fizikai terméketlenségét.

A cselekmény tele van Bibliai szimbólumokkal, és hasonlóan az alma-eltulajdonítás is az elnyomást szimbolizálja, amikor az óvatlan nő akaratlanul bűnbe esik, mint modern környezetben állásfoglalás. Garland feminizmusa egyértelműen visszaköszön a film mélyebb rétegeiben, de ezekhez a rétegekhez először szubkulturális mitológiai szimbólumokon keresztül kell eljutni, mert ezekre épül.

Pozitívumként érdemes megemlíteni a műfaji jellegét, amely a traumafeldolgozást a Babadookhoz hasonlóan, a művészhorror keretein belül mutatja be. Jessie Buckley erős támasza a filmnek a szerepének értetlenségével, és Rory Kinnear ijesztően természetellenes arckifejezéseivel, amelyek néha megdermesztik az arcunkat, és elvonnak minden vidámságot, amit a film nyújthatna.

A tanulság az, hogy le kell vennünk a vállunkról a problémáinkat és fel kell ismernünk, hogy a benne rejlő kövek azért vannak ott. Talán a legnagyobb probléma a filmnél az, hogy ez a kusza megjelenítés nem a látványon, hanem a cselekményen bukik meg, és átlép az értelmezhetetlenség határán – ezt még a kellemetlen magyar címfordítás sem takarhatja el.

Mégis, mindig örömmel fogadjuk az Alex Garland alkotásokat, akkor is, ha ez most éppen a leggyengébb, mert egyedi módon szórakoztató és ijesztő. Az elkészült művet ismét az A24 stúdiónak köszönhetjük, de a közepesnél erősebb alkotást várunk Garlandtól.