Filmrajongó

Az öröm kifejezésében rejlő könnyedség, valamint az átmeneti szívmelengető boldogság pillanatai tükröződnek mosolyunkban. Azonban ez a boldogság gyorsan elillan, amint elveszítjük fókuszunkat, és visszatérünk a valóságba. Minél ritkább a mosoly, annál nagyobb ereje van, mélyebb érzelmeket közvetít.

Azonban túl gyakori mosoly esetén egészségtelen viszonyokra utalhat: az arcunkra kiült vidámság maszként szolgálhat, elrejtve valós érzéseinket és szorongásunkat.

Azok, akik egyre mélyebbre temetkeznek neurózisukba vagy traumájukba, és álarcot viselnek, könnyen elfelejthetik, hogy a maszk mögötti érzések elutasítása az érzelemmentesség kiváltója lehet. Így a leplező mosoly hosszabb ideig fagy az arcra, felszínre hozva a belső poklot az öröm egyik legőszintébb eszközével.

Ez adja Parker Finn első nagyjátékfilmjének félelmetes hangulatát.

Dr. Rose Cutter orvosként dolgozik, elkötelezetten próbálja visszahozni pszichotikus betegeit a valóságba. Azonban egy páciens traumája súlyosan érinti. Rose kényszerszabadságra megy, és megpróbálja rendbe tenni az életét vőlegénye, Trevor segítségével.

Azonban nem tudja elfelejteni a megrázó esetet, és a beteg arcán megjelenő hatalmas mosolyt. A szürreális vigyor különböző alakok arcán követi Rose-t, miközben otthoni traumái miatt egyre több konfliktus keletkezik.

A horrorfilmek mindig reagáltak az adott kor problémáira, és a "Smile" esetében úgy érezzük, hogy a posztmodern, fogyasztói világ legnagyobb küzdelmei az egyén belső világában zajlanak. A traumahorror, mint a művészhorror egy alcíme, erősíti ezt az érzést.

A személyes, feldolgozatlan, szorongató élmény számos horrorfilm alaptémája, például a "Babadook" vagy a skandináv mitológiával fűszerezett "A rítus" esetében. Rose számára a pácienssel történtek elindítják azt a borzasztó élményt, amit a doktornő gyermekkorában élt át, és még mindig önmagát hibáztatja azért, hogy elvesztette édesanyját.

A problémák Parker Finn filmjével akkor kezdődnek, amikor megpróbáljuk kideríteni, a történet inkább a tömeghorror vagy a művészhorror irányába hajlik-e.

A traumahorror érvei hosszú ideig azt sugallják, hogy az utóbbi felé hajlik, de végül a film önreflexív tartalma midcult horrorként próbálja eladni. Sajnos a karakterek középszerűsége nem szolgálja a mondanivaló egyetemességét, és a karakterfejlődés, amelyre a film épít, elválik a cselekménytől. Ezt egy vérgőzös szekvencia helyettesíti, anélkül hogy valódi tanulság születne.

Parker Finn filmje ellentétes irányt vesz, mint a korszellem igényelné. A 2000-es évek elejétől, főleg 2010 után a művészhorrorok reneszánszukat élik, ahol a rémisztő jelenetek nem csak az ijesztésért vannak jelen.

A "Smile" ezt a változást figyelmen kívül hagyja, és váratlan szituációval áll elő, elhagyva a trauma feldolgozására irányuló érdekeket. Bár szép dolog kísérletezni a műfaji szabályokkal, a labda leejtése nehezen tekinthető impozánsnak, még ha a produkció szándékos része is.