Filmrajongó

Az 2017-es The New York Times és New Yorker cikkek nyomán, melyek Harvey Weinstein szexuális zaklatásairól és a vele kapcsolatos nemierőszak-sorozatról szóltak, a média terjesztette el a szélesebb közvélemény felé a Me Too-mozgalmat. Weinstein-t azóta elítélték, és jelenleg 23 évet tölt börtönben, ám további tárgyalások várnak rá.

Maria Schrader filmjének forgatókönyve a történteket feldolgozó bestsellerrel párhuzamosan készült, és az adaptáció a feminista filmesek figyelmét is magára vonta az esemény súlya és hírneve miatt. A film megjelenésének időpontja felveti, hogy milyen célt szolgál pontosan.

A Me Too-mozgalom eseményei után, Weinstein elítélése után, Johnny Depp ügye után, de még a végső tárgyalások előtt kerül a mozikba.

A legnagyobb félelmem a téma miatt merült fel, mivel számos példa van a feminista propaganda filmekre, és lenne méltatlan egy ilyen jelentős esetet feláldozni a kulturális csaták oltárán. Az is kérdés, hogy vajon kap-e Oscar-jelölést ennek a figyelemfelkeltő drámának?

Megan Twohey (Carey Mulligan) és Jodi Kantor (Zoe Kazan) a történet középpontjában állnak, mint a Pulitzer-díjat elnyert New York Times újságírói. A cselekmény bemutatja őket és az áldozatokat ért viszontagságokat, rávilágítva a Weinstein-ügyre és annak rendszerszintű problémáira, melyek lehetővé tették az ilyen botrányok eltusolását. A történet nagy része a szerkesztőségben játszódik, és az oknyomozás kap kiemelt szerepet. A főszereplők jogi és társadalmi problémákkal küzdenek, de igyekeznek az etika keretein belül maradni, miközben erkölcsi fölényt próbálnak elérni.

A feszült telefonbeszélgetések és a főszereplők arcainak vizuális kifejeződése dominál két különböző jelenet között. Carey Mulligan és Zoe Kazan kiváló alakítása nélkülözhetetlen a film szempontjából, bár a figyelem fenntartásáért főként a köréjük szőtt feszültség felel.

A pozitívumok között kiemelendő a megközelítés, ami a konkrét erőszakjelenetek elkerülésével a hatás keresésére összpontosít. Így csak az érzelmi reakciókra támaszkodik a néző. Pozitívum, hogy nem süllyed el az erkölcsi ítélet mocsarában, hanem az együttérzésre összpontosít, valós tragédiákra támaszkodva, őszinte érzelmeket közvetítve.

Ugyanakkor vannak negatívumok is: az oknyomozás idővel monotonná válhat, és hiányzik az eredmények iránti érdeklődés. A történet nem kímél minket a hatásvadász elemektől sem, például Carey Mulligan néhány traumát okozó üvöltése. A feszültséghullámok új szintre emelése érdekében megjelennek horror elemek, bár nincs szükség további démonizálásra. A koncepció súlyos hibája, hogy csak az egyik újságíró tevékenységét mutatja be, és csak röviden említi Ronan Farrowt, a New Yorker oknyomozóját, aki közösen kapta meg velük a Pulitzer-díjat.

A műfaj miatt "Azt mondta" nem igyekszik általánosan érvényes lenni, és nem tereli el a figyelmet a jogi hiányosságokról és az igazságtalanságokról, melyek a posztmodern társadalom súlyos problémái.

Ugyanakkor nem válik propagandafilmné, de azért várható, hogy a témája miatt Oscar-jelölést kap, sőt az is elképzelhető, hogy valamelyik főszereplőt mellékszereplő kategóriában díjazza az Akadémia.

Végső soron Maria Schrader filmje jó példa arra, hogy egy kulturális témát hogyan lehet feldolgozni anélkül, hogy propaganda lenne, és hogyan lehet eljuttatni a nézőkhöz azt az üzenetet, amely a történet lényegét képezi. Lehet feminista filmet készíteni úgy, hogy nem a kollektív bűnösség elvére épül, hanem az igazságosság iránti belső vágyra.