Todd Field hosszú idő után visszatért a filmrendezéshez, és nem csak úgy, hanem új filmje hat Oscar-jelölésig emelkedett, és sokan úgy vélik, hogy Cate Blanchett a harmadik legjobb női főszereplő Oscarjára esélyes a teljesítményével. Fontos kiemelni, hogy a Tár nem mindenki számára lesz könnyen emészthető a művészfilmes narratívájával, de napjainkban releváns témáról beszél: az egyéni és hatalmi viszonyokról, valamint a művészi környezetet sújtó eltörlés kultúrájáról.
Lydia Tár (Cate Blanchett) a történet fiktív főszereplője, aki világhírű karmesterként dolgozik a Bécsi Filharmonikusoknál. Mindennapjait a művész közszerepének terhe nehezíti meg: minden szava és cselekedete kifordítható, és az eltitkolni kívánt tettei sem biztonságban vannak. Ekkor merül fel a kérdés, hogy a leszbikus párkapcsolatban élő, megértő és elfogadó Lydia mégis miért tart titokban valamit? A karmester egy valóságos irányító személyiség, aki a zenészekhez hasonlóan viszonyul, mint a Nap az emberekhez. Ahogy felbukkan a horizonton, és mozgása láthatóvá válik, elkezdődik a biológiai értelemben vett nap, a napsugarak szimfóniája. Amikor Lydia integet, elkezdődnek a történések.
Lydia karaktere erős, mert egy olyan dilemmára épül, amely napjainkban is aktuális: a Metoo ügyek mögötti motivációt vizsgálja a film részletes pontossággal. Azonban nem csak a film elméleti részében találkozunk ezzel, hanem a főszereplő érzéseiben és életében is átélhetjük. Cate Blanchett először egy kiegyensúlyozott, világhírű zsenit mutat be, majd fokozatosan láthatjuk, ahogy az elme látszólag szélsőséges módon bomlik szét: a színésznő tehetsége legalább olyan nagy, mint a karakteré, és érdemelne egy harmadik Oscar-díjat.
A Tár mentális konfliktusa mögött nem csak a magánszemély-közszereplő konfliktusa húzódik meg, hanem a művész belső fejlődése is. Todd Field szerint az alkotó akkor hódolhat meg leginkább művészetének, ha kiüresíti magát, és egyfajta csatornává válik, amelyen keresztül a transzcendens áramlik. A film nem csak erős dráma, hanem pszichothriller jegyeivel is segít a hangulat kialakításában. A Metoo ügyek mögött húzódó motivációt Lydia személyes élményein keresztül érzékelhetjük, nem csak száraz okfejtések formájában.
A film felvetése rendkívül hatásos és igaz, amit a művészek botrányos cselekedetei többszörösen alátámasztanak. Fontos azonban megkülönböztetni azokat a művészeket, akik a transzcendens közvetítésére törekednek, a nyilvánosság által sérült személyiségtől.
Lydia tettei az emberi kiüresedésből fakadó arroganciát és féktelenséget testesítik meg, és ráébresztenek a nézőre, hogy a Metoo ügyek a hatalommal kapcsolódnak, nem pedig a férfi-női nemi tengelyhez.
A befejezés némi hiányérzetet hagy maga után, mintha Todd Field a kamera távolodásával együtt a fókuszt is elveszítette volna. Ennek költői homálynak is lehet értelmezése, de könnyen félkész megoldásként is értelmezhető. Végül is Lydia személyében a fénysugár forrása is lehanyatlik, és ekkor láthatjuk azokat az árnyoldalakat, amelyek elkerülhetetlenül következnek be tevékenységéből.
Todd Field azonban érthetővé tette és nem elfogadhatóvá azokat az árnyoldalakat, amelyek néha botrányokhoz vagy Metoo ügyekhez vezetnek, és megsemmisítik az emberek karrierjeit. Függetlenül attól, milyen alacsony, gonosz vagy embertelen egy művész, alkotását a nagyközönségnek személyétől függetlenül kell értékelnie.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
