Filmrajongó

Az elmúlt években látható, hogy Martin Scorsese inkább az érdekesebb és hosszabb történetekre összpontosított (például Az ír, Némaság, Roosevelt), és nem a sokkolásra, mint az 1980-as és 1990-es években (Nagymenők, Casino, Rettegés foka...), amikor neve önmagában ismerőssé tette a rendezőt.

A Megfojtott Virágok lehetett volna egy újabb remekmű a rendező pályafutásában. Fontos megjegyezni, hogy ez a film egy jogtalanul elfeledett, ugyanakkor komoly téma köré épül, amit a mester most boncolgat.

Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a legutóbbi kiváló filmje továbbra is a Wall Street Farkasa marad, ami már tíz éve készült. Bár a Megfojtott Virágok lebilincselő és jól elkészített, én személy szerint, ha Scorsese filmjével találkozom, túl magasra helyezem a lécet…

A film David Grann azonos című regényén alapul, és fontos megjegyezni, hogy nem fikciós alapokon íródott, hanem az 1920-as években játszódó valós történetre épül. Az oklahomai Osage megyében járunk, ahol az ottani indián származású törzsi tagok hirtelen gazdagok lettek a földjükben talált fekete arany miatt.

A fehér nép rögtön odalátogatna az olajban gazdag területekre, de ahhoz, hogy ők is a leggazdagabbak legyenek, egy átgondolt stratégiára, azaz családi beilleszkedésre van szükségük.

A nyitányban a háborús veterán Ernest Burkhart (Leonardo DiCaprio) érkezik a városba, és azonnal a gazdag szélhámos William Hale (Robert De Niro) alá kerül. Hale már beférkőzött az Osage nép közé, látszólag szolidaritást mutatva az indiánok felé. Követhetünk egy érdekes összeesküvés bonyolult szövevényét, ahogy elfoglalják az indián földeket, gyakran gyilkosságokkal.

A film igyekszik feltárni az 1920-as évek Amerikájának egy sötét fejezetét, a "fehérségi méreg" témáját. Scorsese filmjeként természetesen kiváló és lebilincselő munkáról beszélünk, több mint három órán át. A film nagyszerűen kezdődik, egy lassított képsorban bemutatva az Osage-ok fürdőzését egy olajgejzírben.

Ha a világot ilyen egyedi módon mutatta volna be, mindenki tisztelettel hajolna meg, mert visszaidézte volna Scorsese mesteresszenciáját.

Sajnálatos módon a rendező mostanában túl sok párbeszéden alapuló jelenetet használ, minimális vizuális változatossággal, pont úgy, ahogy Az Ír esetében is éreztem. Ez a módszer inkább távol tartja a közönséget a történettől, nem hívja fel őket, hogy mélyebben belemélyedjenek a drámába.

Próbáltam elmerülni a látottakban, de közben azt gondoltam, hogy ebben a párbeszédközpontú történetmesélésben Tarantino továbbra is a király. Nála a párbeszédek egyedi fűszert adnak, és ez Quentin egyik nagy erőssége. Nem értem, miért nem nyúl Scorsese saját zsenialitásához, mivel még mindig lenne mit mutatnia.

A film felénél új karakterrel, Tom White FBI-ügynökkel találkozunk, akit a kiváló Jesse Plemons alakít. Feladata, hogy vizsgálja a gyilkosságokat, amelyekre a F.B.I. figyelt fel. White munkájának eredménye a film harmadik felvonásában mutatkozik be, egy tárgyalóteremben zajló drámában.

Sajnáltam, hogy Plemons háttérbe szorul, és nem veszi át a szereplők vezetését, amire szükség lett volna.

De Niro ismert Scorsese jegyekkel operál, és tipikus üzletember-maffiózóvá válik, akire könnyen ráismerhetünk. A színész jól elkötelezi magát a karakterrel, ahogyan DiCaprio is. Jelenlétük nélkül a film kevésbé lenne élménydús.

A végére azonban nem volt elég meggyőző a tárgyalótermi jelenet, és Scorsese nem tudta eléggé érdekfeszítővé tenni az elmebeteg Ernest tudatállapotát, bár a sok gyilkosság mellett, amit elkövetett Mollie családja ellen, valószínűleg szerethette a lányt. Az elmebeteg állapotot nem éreztem eléggé lebilincselőnek, pedig pont itt kellett volna a színészi játék kibontakoznia.