Az alaposan megtervezett, rémisztő filmek mindig kellemes időtöltést nyújtanak. Szórakoztatóak azok a már-már várható fordulatokkal, karakterekkel, akik elkerülhetetlenül hülyék, és persze a vérfagyasztó cselekedetekkel. De néha még ennél is jobb, amikor valaki úgy dönt, hogy átdobja ezeket a jól ismert forgatókönyveket egy kicsit más keretbe, megszakítva a megszokottat.
Nézzük csak a Scream sorozatot, ami sajátosságával és önreflexiójával hűséges rajongókat szerez. Hasonlóan hozzá, egy másik példa lehet a Happy Death Day, ami egy olyan sztorit választott, ami általában más típusú filmekben található. Christopher Landon rendező egy időhurok trükköt használt, amely annyira sikeres volt, hogy egy folytatást is készített hozzá, majd 2021-ben hasonló hangulattal hozta létre a Freaky-t, egy testcserés komédia slasher köntösben.
Az új slasher, amely megpróbálja kissé megdolgoztatni a szokásos sablont, a The Timer Devil, amit Nahnatchka Khan rendezett, nagyjátékfilmjében.
A korábban inkább komédia műfajban dolgozó rendezőnő, hasonlóan Landonhoz, az idővel játssza, de itt történik időutazás: gyakorlatilag Back to the Future-féle receptet alkalmaz a műfajban. A történet egy csendes kisvárosban játszódik, ahol 35 évvel ezelőtt egy maszkos sorozatgyilkos ragadta el áldozatait. Az áldozatok között voltak a főhős édesanyjának barátnői is, így ő felnőttként nem csak a múlt szörnyűségeivel próbál megbirkózni, de lányát is megpróbálja felkészíteni a világ veszélyeire - és arra az esetre, ha a gyilkos visszatérne.
Sok ember számára - így Jamie számára is - a régi gyilkosságok csak múltbeli érdekességek, Halloweeni esti mesék, de amikor a múlt újra feltűnik a maszkos mészáros formájában, a dolgok érdekes fordulatot vesznek.
Jamie számára a régi emlékek már csak múltbéli érdekességek, halloweeni esti mesék, de amikor úgy tűnik, hogy a múltból előtűnik a maszkos gyilkos, az egész történet izgalmassá válik. Jamie egy időgép segítségével visszamegy 35 évvel ezelőtt, azokba az időkbe, amikor történtek az első gyilkosságok.
Így lehetősége van megakadályozni őket és megelőzni a jövőbeli tragédiákat. Az igazi fordulat az, hogy ebben az időben anyja is fiatal volt és segítenie kell neki a szerelmi életében is. A Vissza a jövőbe-párhuzam tehát itt is jelen van (közvetlenül és közvetve egyaránt), miközben bemutatja a kiválasztott áldozatok szép sorát.
Khan rendezése jól kifejezi elismerését az 80-as évek slasher műfaj iránt, mivel nagy részét az évtizedben helyezi el - és további mélységet ad neki azáltal, hogy az időutazás szokatlan és változó logikáját is beleilleszti. A helyszín az időjárások ellenére is elbűvölően őrzi meg az évtized hangulatát, és ezenkívül finoman utal a korszak klasszikusaira és példaképeire, miközben a színészek is helyesen jelennek meg.
Kiernan Shipka például, akit eddig leginkább Sabrinaként ismertünk, most megmutathatja más oldalát is a boszorkányon kívül. Jamie karakterét nem csak egy olyan szereplőként lehet felfogni, aki a hétköznapi tinédzserek életét próbálja élni, hanem olyanként, aki egy traumát élt meg és egy erős anya árnyékában nőtt fel.
A forgatókönyv elsősorban a humort hangsúlyozza, de sikerül kihangsúlyozni a kapcsolatot anya és lánya között is - az azonosulást, a találkozást. Jamie folyamatosan rácsodálkozik a különbségekre, legyen az nemi identitás, a maskulinizmus vagy éppen az, hogy hogyan járhat be iskolát és ülhet az órákon anélkül, hogy bárki észrevenné. Shipka lazaságával és meglepettségével reagál, amely idővel kissé ismétlődő lehet, de az ö
sszképet nézve a karakter szépen illeszkedik a nézőhöz: reakciója könnyen az enyém lehetne, és az én horrofilm tapasztalataimmal is azonosítható.
És működik-e a The Timer Devil akkor, amikor megpróbálja megijeszteni a nézőket? A gyilkosságok megfelelően véresek, és Khan igyekszik néhány ötletes helyzetet és helyszínt felhasználni a néző figyelmének fenntartásához: például a horrorpark jelenete vagy a pörgettyűs finálé.
Érdemes megemlíteni az erdőben játszódó jelenetet, amely egy tipikus helyzetet frissíti fel úgy, hogy mégis ismerős marad. Helyzet, tipikus karakterekkel (még egy James Francohoz hasonló "pothead" is feltűnik), de Jamie részvétele érdekessé teszi. Képes volt feszültséget teremteni, miközben humorát is megőrizte.
Összességében azt éreztem, hogy kapunk egy olyan slashert, amely nem reformálja meg a műfajt, de képes úgy kihasználni az alapkoncepciót, hogy frissen tartsa azt.
Azonnal megszerethető főszereplővel könnyen azonosulhatunk, a gyilkos pedig elég ijesztő (a maszkja is ötletes, bár nem derült ki pontosan, miért választotta azt). Azoknak is megér egy borús októberi estét, akik nem szabadulnak a Happy Death Day szellemétől, és mindenféleképpen jobb választásnak bizonyulhat, mint a túlságosan hülye és feledhető Freaky.
