Ígéretes tervek, hangulatos előzetesek, egy rendező stabil munkája, forradalmi technológiai megoldások – mindezek egybeválnak az elképesztően látványos világgal, ami méltó kihívója a gigantikus költségvetésű sikerfilmeknek. Az Alkotó várt film lett, különösen miután az idei évben az író- és színészsztrájk miatt sok más film bemutatóját halasztották.
Ennek ellenére hatalmas csalódás, hogy ennyire mellényúlt a végeredmény.
De ne rohanjunk ennyire előre, először lássuk, miről is szól az alkotás. Az Alkotó egy akcióval átszőtt sci-fi, amely nagy figyelmet fordít a világépítésre. Időt és teret enged a saját világának bemutatására, ami óriási előnyt jelent. Ez a megközelítés, amit James Cameron is próbált megvalósítani az Avatar rendezésekor (megküzdve a producerekkel), hogy a nézőt belevonja a film által teremtett világba, nem csak az akció és a történet legyen az irányító.
Gareth Edwards ugyanezzel a szemlélettel dolgozik, csak valahogy hiányzik az a mágia, ami lenyűgöző történetet és karaktereket varázsolna az érdekesen megalkotott világba. Az Avatart bírálják azért, hogy primitív és sokak szerint a Pocahontas történetét klónozta, de még így is sokkal magasabb szinten van a történetvezetésben, a drámában és a koherenciában, mint amit a szerkesztetlen forgatókönyv bemutat.
A film a közeljövőben játszódik, klisés alaphelyzetben, amit már számos filmben láthattunk, például a Metropolisztól a Terminátoron át a Mátrixig.
Az intelligens robotok elnyomták az emberiséget, és támadást indítottak ellenünk. Mi sikeresen válaszoltunk, most épp egy lebegő szuperfegyverrel tartjuk sakkban az elmenekült robotokat, akik Keletre vonultak. De rájövünk, hogy ezek a gépek egy olyan eszközt hoztak létre, ami az egész emberiségre veszélyes, Új-Ázsiában. Ráadásul a helyi lakosság támogatja őket. Ebbe a helyzetbe érkezik meg Joshua, a film fő karaktere, akit John David Washington alakít, és aki beépül a gépek közé, hogy megtalálja az Alkotót. Ő az ember, aki létrehozta azt a mesterséges intelligenciát, ami életet adott ezeknek a veszélyes teremtményeknek. E mellé érkezik egy csendes, ámde képességekkel bíró robotgyerek, kicsit hasonlítva a Mandalóriban megismert Grogu-ra, egy súlytalan és drámai bosszú történettel, buddhista robotokkal, vér helyett gépzsírral sóvárgó amerikai katonákkal, és egy csomó fura elemmel, melyeknek nincs érthető kapcsolatuk.
Az Alkotó az az alkotás, ami az első fél órában lenyűgöző. Ott ennyire meggyőző a világépítés, a látvány, hogy a néző nem veszi észre, mennyire hiányzik a mély tartalom. Rengeteg kreatív ötlet található a produkcióban, óriási munkaórák beleölve a látvány megteremtésébe. Minden apró részlet azért van, hogy még hitelesebbé tegye a világot, Peter Jackson Gyűrűk Ura trilógiája számára is példakép lehetne.
A humanoid robotok fejeinek szerkezete, melyek megkülönböztethetőek, mégis emberiek, lenyűgözően CGI-munka. A rejtett kerekű járművek mozgása, az utcakép színesítése, az egzotikus keleti helyszínek, a lebegő vitorláshajók mind-mind valóságosabbnak teszik ezt a világot, az effektek pedig tökéletesen illeszkednek a képbe.
Csak a történet és a karakterek maradnak el. Egyszerűek, túl mesterkéltek és azonosíthatatlanok. A karakterek hiányolják a mélységet, különösen a főszereplő, akit Washington alakít. Az érzelem hiányzik a játékából, és a néző számára nehezen lesz szimpatikus. Hiányzik az a közös pont, amely vonzódást teremtene a néző és a karaktere között. Madeleine Yuna Voyles szereplése sem kap el, egy állandóan tévézni vágyó, hallgatag robotgyereket alakítva, Alphie szerepében.
Azonnal felmerül a gondolat, hogy mennyivel jobb lenne, ha egy kicsit izgalmasabb lenne az egyik fő karakter. A film egyik mellékszereplője, Ken Watanabe alakítása is elfelejthető, mert film közben nem tisztázódik szerepe a történetben. Ilyen pazarlás nézőként fájó.
Ez a film tele van utalásokkal más alkotásokra, próbálja tiszteletben tartani a kultuszfilmeket. Az Alphie figura például hasonlít az Akira Tetsuojára, E.T-re és az Esőemberre is.
Azonban ezeknek az elődekknek egy furcsa és disszonáns elegyét kapjuk meg a film legfontosabb karakterében. Alphie karaktere nem képes semmilyen érzelmet kiváltani a nézőben, sőt, annyira steril, hogy még nem is lehet megállapítani a nemét, nemhogy a személyiségét. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy teljesen egyenlőtlenül kezelve lett, és érzelmi kapcsolat sem alakul ki a karakter és a néző között.
Elképzelhető, hogy a hibát mi követtük el, de úgy tűnik, hogy a film egy példája annak a trendnek, amely az utóbbi években kialakult Hollywoodban, amely Kínát célozza meg, mivel a távol-keleti közönséget igyekszik megszólítani. Az emberek a sok superhero mozi és a sztrájk miatti filmes csend miatt hajlandók lesznek moziba menni.
Azonban, bármennyire is ezt az irányt kifogásolhatjuk, a The Creator itthon nem fog sikert elérni. Az elmúlt időszakban láttunk filmeket alacsonyabb költségvetéssel, amelyek erős tartalommal és látványos sci-fi elemekkel rendelkeztek, például Az Úr hangja vagy a Műanyag égbolt.
Sajnos Az Alkotó ezekhez képest csak egy szépen megmunkált felszín. Ezenkívül, annak ellenére, hogy sok pozitívumot tudunk elmondani a filmről, csak nem tudja teljes mértékben kárpótolni a gyenge forgatókönyvet és a karakterek hiányosságait.
