Filmrajongó

Nos, hát elöljáróban engedjétek meg, hogy kiakadjak azon, hogy ha Emir Kusturica (aki nem mellékesen elismert rendező) dokumentumfilmet készít Diego Maradonáról (aki szintén ismerős név), miért nem került a mozikba Magyarországon az alkotás gyorsabban, mint ahogy a labda bepattan a kapuba a büntetőnél?

Inkább ismerték volna fel azt, hogy bár a dokumentumfilmek nem feltétlenül a tömegeknek szólnak, de akkor is ki lehetne adni a film DVD-n, és most, hogy idén nincs világbajnokság, ahol Maradona a kispadon lehetne, miért nem jelenik meg?

Valójában a felháborodásom csak részben jogos, mert azonnal felkerestem a Pezo Film weboldalát, amit a film forgalmazóként megjelölték. Kiderült, hogy a film már régóta elérhető, sőt, limitált kiadásban is megjelent, bár nem világos, hogy mit tartalmaz ez a díszdobozos verzió. Bár gyanítom, hogy csak egy slipcase-t, de azért kérem, már jelezze valaki, ha találkozott a filmmel a boltokban, az elektronikus áruházakban vagy bárhol!

De hagyjuk a magyar filmforgalmazást, és térjünk rá a filmre. Alapvetően itt az a történet, hogy egy olyan művész, aki rajong a futballért (ez valójában egy fantasztikus párosítás), eljut oda, hogy film készülhessen róla, és ráadásul még Maradonával is találkozhat. A filmben láthatjuk, ahogy várakoznak rá a hotel előtt, ahogyan a fiatal focista-rajongók várnák egy világsztár csapat érkezését. Maradona pedig vagy szót vált velük, vagy nem.

Kusturica a kezdetekben annyi archív felvételt használ, hogy azt hihetnénk, csak egy összegyúrt montázs lesz, de valójában sokat beszélget Maradonával, miközben a fiatalok csodálkozva hallgatják és bólogatnak, akármilyen naiv dolgot is mond.

Ha annyi pénzem lenne, amennyiért a focicsillagokkal csevegnem sikerült az elmúlt években, Magyarországon minden bizonnyal élőben néztem volna meg Kusturica filmjét a cannes-i premieren, és nem kellett volna megvásárolnom az újságosnál. De az, hogy ugyanezt teszi Diego Maradonával, minden idők egyik legnagyobbjával, azt valahol mélyen megsértett. Sőt, egy ponton Maradona sajnálkozik, hogy mekkora futballista lehetett volna (!!!), ha nem lett volna a kokain.

Most nem fogok belemerülni abba, hogy ha nem a kokainra szokik rá, akkor más szenvedélyt talál magának, de lényeg, hogy ez a film után azt mondhatom, hogy Maradona egy rendkívül önző ember, és nem is olyan szimpatikus, hogy sajnálja, hogy nem volt még jobb futballista. Nem sokkal ezután pedig a családjával pózol a kamerák előtt, és az étteremben az önmagáról éneklő himnuszt zengi a színpadon. Komolyan mondom, szánalmas.

Kusturica több szempontból is csalódást okoz, nem csak azért, mert a dokumentumfilmje nem lett túl jó. Először is, a saját filmjeinek karaktereivel olyan párhuzamot talál, amit mások számára nehéz érteni, majd hagyja, hogy Maradona olyan populista hülyeségeket mondjon, és diktátorokat dicsérjen, amit egy olyan balkáni művésztől, aki tiszteli a demokráciát és az európaiságot, nem várnánk el.

Másrészt mindig izgatottan várom a Maradonával készült interjúkat, és most sem volt másképp. Bár most közelebb kerültem hozzá, de rá kellett jönnöm, hogy néha túl közel menni a bálványokhoz nem mindig jó. A film Maradona-imitációs jelenetei csak Maksa-híradót idéznek, és az ismételten előkerülő Sex Pistols-számot pedig legalább a következő világbajnokságig nem akarom hallani.

Ennek ellenére a véleményem nem változott, és azt kell mondanom, hogy már évekkel ezelőtt meg kellett volna jelennie egy méltó kiadásban.