Biztosan nincs értelme kimerítenem, hányféleképpen közelített már az emberiség a földönkívüli civilizációkhoz a filmvásznon. Volt menekülés, Kodály-módszeres barátkozás, és a fegyveres védelem is képviseltette magát. Természetesen a poénok sem hiányoztak, hiszen mindannyian élünk-halunk ezért a témáért, nem csak Michael Jackson.
Első pillantásra talán nem tűnik túl ígéretesnek az új Simon Pegg és Nick Frost duó szórakoztató gyakorlata, hiszen mi értelme van annak, ha két sci-fi rajongó barát szembetalálkozik egy félmeztelen ufóval?
Összességében azonban majdnem minden az előnyükre válik. Persze nem csak a poénokon múlik a film élvezetessége, hiszen két kockafej és egy különleges effektekkel megalkotott, bájos figura poénkodása önmagában talán nem lenne elegendő (de mégis az).
A Paul rendezője, Greg Mottola már többször is bizonyította, hogy tudja, hogyan kell szeretetteljesen és gondoskodóan átvezetni a lúzereket az akadályokkal teli felnőttkorba.
A főszereplők már kinőtték a tinikort, de elég egy pillantást vetni rájuk a film elején, ahogy boldogan élik meg a Comic-Con képregényfesztiválon, és azonnal rájövünk, miről is szól a történet. Azonban Pegg és Frost olyan tehetségesek, hogy képesek a stílusok és műfajok iránti tiszteletüket ötvözni a saját humoraikkal.
Ebben a remek vígjátékban nem az a titok, hogy milyen sok utalást és poént találunk más filmekből, bár azok is hozzájárulnak az élményhez. A Paul igazi vonzereje abban rejlik, ahogy a rajongást hűségesen és szeretettel ábrázolja. Nem többet állít, csak annyit, hogy minden őrültségnek megvan a helye és a varázsa.
Ez a tanulság talán kicsi és nem túl eredeti, de azoknak, akik még sosem vártak holdfénynél ufót az ágyukban, és nem tapasztalták meg, amikor a huzat miatt az ablak becsapódik, és az éjjeliszekrény táncba kezd, majd a világítós E. T.-díszdoboz halk kozmikus sóhajjal a legfelső polcról leesik, ez a film valószínűleg új élményekkel fogja elhalmozni őket.
