Amikor valaki a Jurassic-sorozat legújabb részéről beszél, elkerülhetetlen, hogy Steven Spielberg 1993-as klasszikusát említse, és megpróbálja kifejteni, mi tette azt nagyszerűvé.
Én is ezt teszem, hiszen így érthetőbb, miért megismételhetetlen az eredeti. A Michael Crichton regénye alapján készült film első órájában gyakorlatilag alig látunk dinoszauruszokat; Spielberg (és Crichton) fokozatosan építette fel a feszültséget, miközben az ember teremtő és romboló természetéről is beszélt.
Mindezt úgy sikerült elérnie, hogy a szereplők (Ian Malcolmot kivéve) nem voltak túlságosan mélyek vagy eredetiek, de megvolt a maguk bája, és a film egy adott pontján még funkciójuk is volt.
Ennek eredményeként, amikor a raptor végre előkerült, a dinoszauruszok lettek a film igazi sztárjai.
Ráadásul ezt jobbára látványos pusztítás nélkül, ám feszültséggel teli jelenetekben tették, mint például a T-Rex ikonikus belépője vagy a raptorok konyhai üldözése. Nyugodtan kijelenthetjük: ez valódi horror volt! Számos szereplő esett áldozatul, és a nézők folyamatosan kételkedtek abban, ki éli túl a történetet.
Mivel a film mégiscsak családi kalandfilm, ez izgalmakat okozott a gyerekeknek és szívmegállást a nagyszülőknek.
A folytatásokból viszont hiányzott a rácsodálkozás varázsa, a dinoszauruszok száma és a vásznon töltött idejük pedig megnövekedett, ami miatt az ismeretlentől való félelem is eltűnt.
Így a sorozat nem lett más, mint egy nagyköltségvetésű B-film, amely az első rész árnyékában él, és ez alól még Spielberg Az elveszett világ című filmje sem kivétel.
A legújabb rész, a Bukott Birodalom sem tudott kitörni ebből a keretből, de az európai horrorok és drámák világából érkező J.A. Bayonának sikerült visszacsempésznie néhányat az első rész varázsából.
Nagy kár, hogy ezt nem egy kidolgozott forgatókönyv keretein belül tette. Már a Jurassic World szkriptje sem volt kifogástalan, inkább az első részt próbálta újraalkotni, nagyrészt a nosztalgiára építve, akárcsak a fél évvel később bemutatott Az ébredő Erő.
Ezen kívül tisztában volt a szerepével és az újdonság hiányával, mégis remek tempót diktált.
Az Indominus-Rex pedig egy új kérdést és egy érdekes, egyéniséggel rendelkező bestiát hozott be. Ugyanakkor a rendezés terén megbukott. Jelenleg a legnagyobb probléma az, hogy az első rész és az új epizód legnagyobb problémáját ugyanaz a Colin Trevorrow próbálja kezelni, aki kétségtelenül rendelkezik jó ötletekkel, de nem tudja azokat megfelelően megvalósítani.
Éppen ezért aggasztó, hogy a harmadik részre is visszatér, miután ez a fejezet izgalmas befejezéssel zárul.
A Bukott Birodalom kétségtelenül egy érdekes filmes alkotás, amelynek megértéséhez könnyen belátható, mi vonzotta Bayonát. A film egyik legnagyobb erénye, hogy nagyban nyit, de kicsiben zár. Ahogy a játékidő előrehalad, a közeg folyamatosan szűkül, a feszültség pedig nő, ami rendkívül jót tesz a filmnek (és a sorozatnak is).
Az ember rögtön érti, miért voltak képtelenek érdemi marketinget összehozni. A vulkánkitöréses jelenetek a Nublar szigeten, a köztudattal ellentétben, nem a film első felét alkotják, csupán egy harmadát teszik ki. Úgy tűnik, Bayona érzi, hogy ez a pusztítás nem az ő terepe, hiszen
A lehetetlen című filmben ez remekül ment neki (itt is vannak figyelemre méltó pillanatai), és minél hamarabb le akarja tudni az egészet, bár ezek megvalósításában nem egyszer több ötletesség rejlik, mint az előző részben együttvéve. Az elveszett világhoz képest
Bayona nem ad időt a nézőknek, hogy csodálkozzanak a dinoszauruszok által uralt parkon, és sietve levezeti a kötelező Jurassic Park elemeket: menekülő vagy vadászó dinoszauruszokat, kétes érdekeket szolgáló katonákat, és újdonságként rengeteg lávát és természeti katasztrófát.
Ahogy a cselekmény előrehalad, a tempó egyre inkább csökken, és kiderül, hogy nem csupán egy gótikus kísértetház-horror keveréke dinókkal, hanem a valódi főszereplők nem Chris Pratt és Bryce Dallas Howard, hanem a gyerekszereplőt, Maisie-t alakító Isabelle Sermon.
Ő cserfes, rémült, mégis magabiztos, és meglepetéseket is tartogat. Nagy kár, hogy a Pratt-Howard duóról ez már nem mondható el. Howard nem rohangál tűsarkúban (bár az elején éppen abban látjuk), viszont karaktere nem rendelkezik az első részhez hasonló ívvel, míg Prattnél most kifejezetten szembetűnő, hogy már az első részben is az Űrlord karakterét várták tőle, még ha a szerepe nem volt megfelelően megírva.
A kötelező lazaság hiányában Owen karaktere, Pratt karizmája és egy izgalmas szituációban előadott burleszk száma ellenére is meglehetősen gyenge, de még mindig jobban járt, mint Ted Levine vagy James Cromwell, akinek karakterét a kötelező fan service miatt hozták be.
Rafe Spall legalább megfelelően eljátssza a sablonos gonosz szerepét, míg Toby Jones rutinosan megoldja a feladatát.
