Filmrajongó

Egy pillanatra szüneteljünk a Facebook használatában, hogy méltóképpen emlékezzünk Robert E. Howard legendás karakterére, akit mostantól hazai mozik is 3D formájában hoznak a közönség elé.

Sokaknak Conan Arnold Schwarzeneggerrel azonosul, aki nem a művészfilmek miatt vált híressé, viszont John Milius 1982-es rendezése még mindig időtálló kalandfilmként ragyog.

Bár fantasy alapokra épült, senki sem nevezhetné primitívnek, hiszen messze állt a mesék naivitásától, mint Cher lánya fia egy Született feleségek főszereplője. A Conan, a barbárnak komoly tartalma volt, amely mélységet adott a filmművészetnek.

A gond nem az, hogy a remake-ben a főszereplő bal lába a legkiemelkedőbb tulajdonsága. Sőt, valljuk be, az egyszerű filmeknek is van helye, amiket élvezünk és nevetünk rajtuk, ha kedvünk úgy tartja.

Az izzadtságban csillogó Jason Momoa körül létrehozott cirkusz azonban minden téren kudarcot vall. Kudarc, mert a főszereplő inkább tűnik egy táncosnőnek, mint egy harcosnak, kudarc, mert a bevezető animáció túl sok háttértörténetet mesél el, ami nem kapcsolódik a történethez, és kudarc, mert az akciók, azaz a film 90%-a egyszerűen nem élvezhető.

Az arcán tiszteletlen sebhelyeket viselő diktátor és a gonosz boszorkány lánya egy mágikus farsangi maszkot próbálnak összeállítani az álmaikból. Azonban tíz perc után senkit sem érdekel, hogy mit is akarnak összerakni. A lényeg az, hogy egy "aranyvérű" papnő segítségével hatalmasok akarnak lenni, és sötétséget borítani Hollywoodra. De sajnos, ez a film egyszerűen borzalmas, tele hamis szavakkal, kreativitás hiányával és közepes számítógépes animációval.

A szereplők mondatai erőltetettek, a gonoszak túl drámaiak, és az sem világos, hogy miért jelenik meg egy "nagybeszédű feka barát" Középfölde és Atlantisz között. Majdnem vártam, hogy rappeljen. Talán akkor legalább nevethettünk volna.