Filmrajongó

A vörös teknős /La tortue rouge / The Red Turtle/ című francia-japán animációs film, melynek nincs szövege, 80 perces játékidővel, a Studio Ghibli alkotása 2016-ból. A film rendezője Michael Dudok de Wit, a forgatókönyvet Michael Dudok de Wit és Pascale Ferran írta, a zenét Laurent Perez szállította. A film forgalmazójaként Mozinet tevékenykedett.

Minden jó mese mély jelentéseket hordoz, például sárkányt, vasorrú bábát vagy hamuba sült pogácsát, de nem minden allegorikus történet tekinthető kiválónak. A vörös teknős azonban olyan mélységeket rejt, hogy akár a világ minden népe közös népmeséjévé válhatna.

Az embert egy kíméletlen vihar sodorja egy lakatlan szigetre. Az ember ártatlan, a természet érintetlen, mégis az ember próbál elmenekülni. Az óriási vörös teknős azonban minden alkalommal megakadályozza távozását, és a dühödt férfi az állatot agyonveri. Az ember nem ártatlan, a természet értetlen.

Azonban másnap a lelkiismeretfurdalás vagy a gondoskodás vágya miatt a teknős megnő, és innentől kezdve két ember életét követhetjük, akiknek nincs páncéljuk. Vagy talán a végtelenig.

A történet egyszerű, de gazdag jelentéseket hordoz. Maga a címállat is egy mély szimbólum. A teknős mitikus teremtmény sok kultúrában, a buddhista mitológiában pedig a négy égtájat őrző istenség egyike, a hosszú élet, bölcsesség és kitartás jelképe. A filmben ezekkel a fogalmakkal ismerkedünk meg, és nem karakterekkel, hanem archetípusokkal találkozunk (a Férfi, a Nő, a Gyermek, a Víz stb).

Az emberi tapasztalatok közös elemeket hordoznak, és ezek az elemek elegendőek a nézőnek, nem szükséges bonyolult cselekmény, ami eltérítené a figyelmet a történet lényegétől. Ezért a képsorok lassúak, és a látvány egyszerre egyszerű és grandiózus. Ráadásul a film jelentős részét a Kecskeméti Animációs Filmstúdióban készítették el. Nem véletlen, hogy büszkén nézzük ezt a filmet a hetedik sorban!

Ezenkívül számos közös motívumot is találunk (bár a hajótörés motívuma már Defoe Robinsonja előtt is ismert volt, és az átváltozás is régi témaként szerepel a kulturális tudatban). Például az elvágyódás is megjelenik: a férfi elmenekülne a szigetről, de a teknős folyamatosan széttöri a tutaját, így a maradás egy ideig kötelező.

Az ember fia azonban továbblépne: a fiatal teknősökhöz vonzza a szívét, és távozásuk a növekedésük természetes következménye. Látunk olyan jeleneteket is, ahol a pusztítás új életet hoz létre (vihar a film elején, cunami a végén), vagy vegyük például a gyakran ismételt jelenetet, ahol a férfi a parton megcsúszik a síkos köveken, és egy vízzel teli szakadékba zuhan.

Nem marad más választása, mint hogy levegőt vesz és a víz alá merül, átpréselve magát a szűk nyíláson. Ami az apától hatalmas bátorságot igényelt, az a kisgyermeknek egy egyszerű játék: amikor ő hasonló helyzetbe kerül, az anyja segítségével könnyedén átugrik a szűk nyíláson.

A film teljes egyszerűsége teszi A vörös teknőst kivételes alkotássá, hasonlóan a Barakához. Nem tudom, hogyan sikerült elérni, hogy ilyen egyszerűsége ellenére ne váljon klisévé, és hogy a gyerekek is élvezhessék az Uránia premier előtt. Ez a film értékes és kiemelkedő alkotás, amely képes bemutatni az ember és a természet közötti összefonódást, a kölcsönös függést és az emberi küzdelmet önmaga, a társa és a természet ellen. Mindeközben néha nevetésre is késztet, és – akkor is, ha az ember nincs tudatában ennek – vigaszt nyújt. És erre mindenkor szükségünk van.