Filmrajongó

A Színes fátyol teljesen más élményt nyújt, mint amit várnánk. Mélyebb, tartalmasabb és szívszorítóbb, mint elsőre gondolnánk. Mivel a cselekmény néha lassúnak tűnik - talán a nyugtalanító zene vagy annak hiánya miatt -, az embernek idő van elgondolkodni az eseményeken, elmerengeni a szereplők sorsán, érzésein, és átgondolni a helyzetüket. Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy minden mintha lassított felvétel lenne, mint az "ősrégi" filmekben. A felszín alatt azonban hatalmas feszültség gyűlik, mint egy pattanásig feszült húr, amely hirtelen elszakadva felbecsülhetetlen károkat okoz.

John Curran filmjét eredetibbnek találják, mint W. Somerset Maugham könyvét (igen, ez a történet is "csak" egy írói agy alkotása).

Ebben a kérdésben nem akarok állást foglalni, hiszen a regény és a film is olyan szubjektív műfajok, mint az olvasói értékelés (bár a jelenlegi feladatom az utóbbit részletezni). Mindenkinek magának kell eldöntenie!

Kitty Fane (Naomi Watts) rendkívül összetett jellem - mondhatná egy irodalomtudós, és igaza is lenne. Ugyanez azonban nem mondható el férjéről, Walter-ről (Edward Norton). Igazi ellentétpár ez a két személy, legalábbis elsőre úgy tűnik. A nő szenvedélyes, intelligens, nagy álmokat dédelgető asszony, aki a boldogtalan házasság elől egy másik férfi karjaiba menekül. Walter viszont igazi becsületes ember, de rettentően unalmas, nehéz beleesni az embernek, mert hiányzik belőle a szenvedély, vagy legalábbis nem úgy szeret, mint Kitty. Azonban amikor bekerülnek a járvány sújtotta területre, néhány tulajdonságuk megerősödik, mások elveszítik jelentőségüket. Walter Fane például igazán leleményesnek bizonyul, amikor ilyen különös büntetést szab ki hűtlen feleségére. A fullasztó, párás éghajlat egyáltalán nem tesz jót egy úri hölgynek, különösen a járvány fenyegető veszélye miatt.

A házaspár látszólag csak az, valójában nincs semmi közös pont az életükben, beszélgetéseik céltalanok. Ha még sosem láttunk elhidegült párt, ezt a filmet nézze meg (nem mintha olyan felemelő látvány lenne).

Minden azzal kezdődik, hogy Kitty, aki halálosan unja magát, betér az árvaházba, a mosolygós testőrével. Kiderül, hogy ez férje kedvenc helye. Itt megismerkedik az apácákkal, és fokozatosan új perspektívából látja férje munkáját, rájön, milyen jó emberhez ment feleségül. Különösen figyelemre méltó jelenet, amikor Kitty megnézi Walter otthoni dolgozószobáját, ahol megtalálja a munkától kimerült, alvó férjét. Körülnéz, és kérdezősködni kezd. Ez lehetne a pszichológusok kedvenc jelenete, ahogyan Fane, aki valaha szerette Kitty-t, hűvösen válaszol az egyre gyakoribb és érdeklődő kérdéseire. Kitty igazi büntetése csak akkor jön el, amikor a szerepek felcserélődnek, és ő válik kiszolgáltatottá a férje érzéseivel szemben.

A párbeszédeik eddig csak a szóbeli gyilkoláshoz hasonlíthatóak, most azonban igazán megkedveljük a kis gerlepárt.

És akkor hirtelen jön a váratlan fordulat. Alig rendeződnek a dolgok, jön a váratlan esemény, mintha derült égből villámcsapás vagy hideg zuhany lenne. Bárhogyan is nevezzük, ezt egyáltalán nem vártuk. Más szóval, egyszerűen nem lehet lelőni a poént, mert ez a film többet ér annál, hogy az elején felfedjük a részleteket.

Ha két mondatban kellene összefoglalni, miért különleges ez az alkotás,az egyik ez lehetne: a szerelem nem csak a testi vágyról szól, nem az a valódi érték egy kapcsolatban, hanem a hűség, a bizalom és a mély, érdek és félelem nélküli szeretet. A másik tanulság pedig az lehet, hogy az ember csak utólag ismeri fel igazán a hibáit és mulasztásait.