Filmrajongó

A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness) című filmet Ruben Östlund rendezte. A főszereplők között szerepelnek Woody Harrelson, Harris Dickinson és Charlbi Dean. Ez egy svéd-amerikai-angol-francia-görög filmdráma, ami 147 perc hosszú és 2022-ben készült. Fontos megjegyezni, hogy ez a film 16 év alattiaknak nem ajánlott!

Ruben Östlund az első angol nyelvű filmjében tovább folytatja azt, ahol az előző munkái abbahagyták. A film keményen rámutat a valóság kegyetlenségére, és egy tudatosan és precízen felépített cselekményen keresztül mutatja be az emberi lélek teljes palettáját, mind a jó és a rossz oldalát. A szomorúság háromszöge nem egy könnyen emészthető alkotás, de ha felvállaljuk, rá fogunk jönni, hogy minden mozzanatnak mély értelme van, és a film messze van az öncélúságtól. Bár szomorú érzésekkel hagyja el a nézőt, az ismeretében, hogy a fiatal és tehetséges Charlbi Dean, aki remek alakítást nyújtott, sajnos már nincs köztünk.

Általában a filmelőzetesek az erények kiemelésére törekszenek, figyelemfelkeltő zenével és látványos jelenetekkel próbálják megragadni a néző figyelmét. Azonban Ruben Östlund a szomorúság háromszögének előzetesében ellenkező utat választott, és inkább elriasztani próbálja a mozilátogatókat a filmjétől. Ez a film bizonyítja, hogy nem mindig az előzetesben látottak tükrözik valóságot, és sokszor a durva jelenetek csak rövid pillanatokat tesznek ki a majdnem két és fél órás filmből. Ugyanakkor, ha sikerül túljutni ezen és mégis jegyet váltani a filmre, akkor egy olyan élményben lesz részünk, amitől talán már megszoktunk Östlundtól. Én például teljesen a sajtóról lemaradva egy péntek délután ültem be a vetítésre, és bár többen elhagyták a termet, a film azzal szolgált, amit vártam tőle, sőt talán még többel.

A történet középpontjában Carl és Yaya, két modell és influencer áll, akik kezdetben barátokként kezdenek, de hamarosan rájönnek, hogy többen érdeklődnek irántuk. Míg aktívan fellépnek a nemi sztereotípiák ellen, Yaya arra vállalkozik, hogy meghódítsa a lány szívét. Később egy luxus hajóúton találjuk őket, ami az influenszer életstílusuknak köszönhető. Azonban itt is van egy hierarchia, és ők csak középszerűnek számítanak a gazdagság és hírnév kontextusában. A hajón olyanokkal találkoznak, akik vagy a jólétben születtek, vagy jókor voltak jó helyen, vagy pedig a saját tehetségükkel és szorgalmukkal értek el valamit. De mégsem sikerül azonosulniuk velük, és együttérezni velük.

Ez nem azért van, mert gazdagok, hanem azért, mert ahogyan viselkednek és mit tesznek a gazdagságukkal. Imádnak dicsekedni vagyonukkal és kényeztetni a legénységet, akik persze csak azért kedvesek velük, mert a kiruccanás után bőséges borravalóra számítanak. Az őszinteség és az igazi kapcsolatok hiányoznak itt. A film egyik kulcsjelenete, amikor a kabinjában bezárkózott alkoholista kapitány csak azt veszi észre, hogy csütörtök van, és ezt a véletlent tökéletes alkalomnak tartja a díszvacsorához, miközben mindenki próbálja meggyőzni, hogy az időjárás jó lesz a hajóúton, kivéve a csütörtököt, ami vihart hoz.

Ruben Östlund alaposan megszorongatja ezeket az embereket, és egy kiszolgáltatott helyzetben mutatja be őket. Talán egy kicsit szégyellhetjük is magunkat, mert élvezzük a pillanatot, és rájövünk, hogy a romlott étel okozta rosszullét nem tesz különbséget szegények és gazdagok között. A hányás és a fájdalom nem múlik el csupán azért, mert valakinek van vagyona. Az emberi romlottság sokszor elviszi őket, és amikor azt gondoljuk, hogy rosszabb már nem lehet, akkor a hajót hirtelen kalózok támadják meg és felrobban. A maroknyi túlélő egy lakatlan szigeten találja magát, ahol eltűnnek a gazdagság különbségei. Mindenki koszos, sebes, és tele van zúzódásokkal. Ami bennük

marad, az a Homo sapiens ősi ösztöne, kreativitása, bátorsága és hajlama a csapatmunkára. Nincs internet, nincsenek okos kütyük, nincs pénz vagy hatalom, csak az ember és az emberiessége marad.

Östlund ismét bemutatja, mennyire álságos és tragikus az életünk. Mennyire függünk a technológiától, a kényelmi szolgáltatásoktól, és hogy sokszor az anyagi javak és a gazdagság határozza meg az életünket. Mennyire hamisak az emberi kapcsolatok, mennyire igyekszünk megfelelni mások elvárásainak, és mennyire törődünk a megjelenésünkkel, a vagyonunkkal és a státuszunkkal, ha gazdagok vagyunk. A jólét ürességéből és hamisságából ráz fel bennünket a film, és bár sokkoló és összezavaró, végső soron szórakoztat. Még a drámaiság ellenére is könnyen tudunk nevetni azon, amit látunk. A szomorúság olyan film, amit nehéz megnézni, de ha elkötelezzük magunkat az élmény mellett, hálásak leszünk Östlundnak, és magunknak is, hogy nem hagytuk ki ezt az utazást.