A Fekete tükör visszatért.
Csendben, mindenféle nagy felhajtás nélkül csusszant be a hetedik évad, de aki veszi a fáradságot, hogy újra elmerüljön Charlie Brooker sötét víziójában, nem fog csalódni.
Útóbbi évadok ugyan megingatták a rajongók bizalmát – sokan panaszkodtak a kiszámíthatóságra, a mélyebb mondanivaló hiányára –, de most úgy tűnik, mintha a sorozat ismét rátalált volna saját, egyedi hangjára.
Az egyik legerősebb epizód egy szívszorító történetet mesél el: egy házaspár élete fordul fel fenekestül, amikor a feleség végzetes diagnózist kap.
Orvostudomány egy új megoldást kínál – digitális másolat, agyi adattárolás, felhő alapú emlék-visszatöltés. Sci-fi? Igen. De egyben brutálisan emberi is.
A technológiai haladás és az érzelmi valóság fájdalmasan ütközik itt. Vajon tényleg megmenthet minket a technika? Vagy csak újfajta veszteséget hoz?
Színészi játék lehengerlő. A rendezés érzékeny és pontos. A történet pedig – bár néha sejthető az irány – nem engedi el a néző kezét, végigvezet az érzelmi hullámvasúton.
Black Mirror újra megmutatja, miért féltünk tőle, és miért szerettük annyira. A melankólia, ami áthatja ezt az évadot, különösen erős – és pontosan ez az, ami újra életre kelti a sorozatot.
