Mahin már hosszú ideje egyedül él, férje meghalt, családja pedig külföldön tartózkodik, így online tartja velük a kapcsolatot. Szeret későn kelni, és mindig hasonló módon kezdi a napját. Egyetlen öröme a kertje, amit egyedül ápol.
Rendszeresen találkozik a barátnőivel, ahol beszélgetnek, iszogatnak, és – mint mindenhol a világon – a házasélet, az öregség és a különböző egészségügyi problémák kerülnek elő. Mahin nagyon várja ezeket a találkozókat, még akkor is, ha a barátnői folyton arra biztatják, hogy keressen magának egy férfit, mert még nem túl öreg.
Az egyik ilyen alkalmat követően elhatározza, hogy felfedezi a várost, és egy nyugdíjas étteremben férfiak beszélgetésére lesz fültanú. Az egyiküket, akiről kiderül, hogy taxis, elkezdi követni, és végül haza is viszi.
A vele nagyjából egykorú Faramarz eleinte nem tudja, miért cselekszik így, de hamar oldódik a feszültség, és beszélgetésbe elegyednek. A kölcsönös szimpátia jegyében Mahin meghívja a férfit a lakásába, ahol egy kellemes estét töltenek együtt. Ez egy ártalmatlan történet, amely bárhol és bármikor megtörténhetne.
Irán társadalmi, politikai és vallási rendszere miatt nem számít népszerű és biztonságos turistacélpontnak, így az ottani hétköznapokkal nem közvetlen tapasztalatok vagy ismerősök elbeszélései révén találkozhatunk, hanem inkább azokból a filmekből, melyek ritkán eljutnak hozzánk.
Mivel az iráni vezetés nem érdekelt az ország népszerűsítésében és az objektív tájékoztatásban, ezek a filmek gyakran külső forrásokból készülnek nemzetközi együttműködésekben. Bár nem minden film fogalmaz meg éles rendszerkritikát, az alkotók sosem érzik magukat teljesen biztonságban. Az iráni filmesek nem gyakori látogatói a nemzetközi fesztiváloknak és díjátadóknak, miközben munkáik széleskörű elismerést kapnak bátorságuk, kreativitásuk, mondanivalójuk és ábrázolásmódjuk miatt.
Az iráni hétköznapokat bemutató filmek elkerülhetetlenül rávilágítanak a szabadságjogok korlátozására, és A kedvenc sütim sem kivétel. Bár a film két idős ember egymásra találását meséli el, folyamatosan találunk benne olyan utalásokat, amelyek arra mutatnak, hogy az emberek itt nem élhetnek teljes szabadságban. Amikor Mahin a parkba megy, hogy férfiakkal találkozzon, szemtanúja lesz, amint az erkölcsrendészet a helytelenül viselt fejkendőt hordó nőket összegyűjti.
Az ismerkedés sem könnyű, mert nincsenek kifejezetten erre alkalmas helyek, és az utcán is szigorú szabályok vonatkoznak a férfiak és nők közötti érintkezésre. Sőt, még az otthonában sem lehet biztonságban, mivel az alkoholfogyasztás, hangos beszélgetések, zenehallgatás, éneklés vagy tánc bárminemű gyanakvást válthat ki a szomszédokból, ami feljelentést vonhat maga után.
Az ismeretlen férfi otthonba engedése is illetlen dolog. Mahin és Faramarz beszélgetése során szóba kerül, hogy bárkit bárminemű indokkal bevihetnek és vádemelés nélkül fogva tarthatnak. Nem meglepő, hogy egymással szemben bizalmatlanok, mivel sosem tudhatják, kivel hozza őket össze a sors. Mint minden ismerkedés, ez is a múlt felemlegetése nélkül nem maradhat.
A kedvenc sütim két idős ember megkésett egymásra találását meséli el, és olyan lezárást kínál, amit nehéz elfelejteni. A film egyszerre mutatja be az iráni hétköznapokat és az ország közelmúltbeli történelmét, így a helyi szokásokat és jellegzetességeket, valamint az olyan univerzális érzéseket és vágyakat, mint a magány, a haláltól való félelem, és a társ, szerelem, érintés, megértés iránti vágy.
A két színész játékát olyan hiteles és őszinte, mintha nem egy betanult forgatókönyvet olvasnának fel, hanem valóban a kamera előtt ismerkednének. A film nagyon kimért, lassú és visszafogott, zömében két szereplő között, egyetlen helyszínen játszódó alkotás, amely akár egy színházi előadáson is megállná a helyét.
