A filmdráma címe "Az apáca" (eredeti cím: "La Religieuse/The Nun"), rendezője Guillaume Nicloux, főszereplők pedig Pauline Etienne, Isabelle Huppert, Louise Bourgoin, Martina Gedeck. A 2013-ban készült film színes, feliratos, és francia-német-belga koprodukcióban készült. A játékidő 112 perc.
Ez a film nem azt mutatja be, mi a probléma a vallási intézményekkel. Nem szól arról sem, milyen mértékben változott meg a katolikus egyház az évszázadok során. Sem pedig arról, milyen kegyetlenségekre képesek az emberek egy közösségben. A film lényegében csak azt taglalja, hogyan lehet egy életet eltulajdonítani.
"Az apáca" elsősorban a női nézőket érinti meg, mivel talán női szemszögből még megrázóbb a történet. Azonnal átérzékelhetjük egy fiatal lány szenvedését, akitől megtagadják, hogy nőként és emberként élhessen. Miközben a szemébe nézünk, azonnal felidézzük egy olyan élet lehetőségét, ami tartalmazhatott volna szerelmet, házasságot, gyerekeket, unokákat, és unalmas vasárnapokat. Azonban ez a gondolat hamar elszáll, hiszen tudjuk, hogy soha nem lesznek ezek a dolgok a sajátjai.
A film egy 17 éves lány tragikus sorsát mutatja be, akit apácának szánnak, de ő nem akar az lenni. Ennek ellenére kénytelen elfogadni ezt a sorsot. Röviden összefoglalva Diderot 1760-ban írt művét, az egyház ellenessége miatt csak a szerző halála után publikálták. A kolostori élet nyomasztó valóságává válik, és a történetet a gyűlöletes, időnként szánalmas karakterek teszik igazán kegyetlenné, akik újra és újra próbára teszik a főszereplőt.
Suzanne karakterét, akit Pauline Etienne alakít, minden lelki és testi szenvedése tökéletesen hozzáférhetővé teszi a nézők számára. Minden mozdulata hiteles, vele együtt érezünk, vele együtt sírunk. Meghat minket, függetlenül a megszégyenítő, rövidre vágott hajától, és anélkül, hogy hamisnak éreznénk az éneklését a kórussal együtt. Tudjuk, hogy neki nem lenne szabad ebben a helyzetben lennie, és a főszereplő képes elvinni a filmet a hátán, még ha olyan kiváló színészek is szerepelnek a filmben, mint Isabelle Huppert vagy Martina Gedeck.
A történet erős szerkezete végigfeszíti a nézőt, és megőrzi a tökéletes tempót. Minden karakterre elegendő idő jut megismerésre. Miközben állandósítja a hangos fájdalmat, a katarzist a csend hozza el. Nem számít, hogy a történet milyen régóta és milyen távol játszódik, érezhetjük a falak penészszagát, a cella nedvességét, az emberi gonoszságot, és a mindent átszövő reményt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
