Filmrajongó

Nem mindig könnyű, amikor valaki kilép egy sajtóvetítésről, és úgy érzi, hogy a negatív érzései nincsenek kellően megalapozva. Van valami ösztönös ellenszenv, amely felmerül benne, és próbál felszínre törni, de tudja, hogy ilyen állapotban nem írhat kritikát, mert ami előtte volt, az valójában nagyon jó. Néha nehéz elengedni a korábban oly kedvelt változatot. Ilyenkor talán csendben elnézést kérsz Winona Rydertől vagy Claire Danestől, megnézed újra a legfrissebb verziót, és hagyod, hogy a felesleges haragod elszálljon, hogy igazán élvezhesd Greta Gerwig második rendezését.

Akik már elolvasták a regényt vagy látták bármelyik filmadaptációt, azok megszokták a lineáris cselekményvezetést. Így lehet előítélete, hogy valami karácsonyi romantikus lányregény adaptációját fogják nézni. Tehát végigszenvedik majd a March nővérek (Meg, Jo, Beth, Amy) történetét, és várnak, hogy mindenki megtalálja a boldogságot. Stáblista, könnyek, megható pillanatok, örökérvényű tanulságok, erős női karakterek - mindez ismételten. Tehát miért is lehet újat mutatni egy történettel, amit már számos alkalommal adaptáltak (1918, 1933, 1949, 1978, 1994, 2017, 2018)? Itt jön képbe Gerwig zsenialitása, aki nemcsak rendezte a filmet, hanem maga is írta a forgatókönyvet.

A kezdeti jelenetben Jo March nem a családjával ünnepli Karácsonyt, hanem egy New York-i kiadó ajtaja előtt gyűjti össze a bátorságát, hogy bemutassa írásait. Miután megtapasztalja a szigorú lektorálást Mr. Dashwoodtól, aki végül 20 dollárt ad neki, és hajlandó további művek kiadására is, ha azok elég lényegretörők és izgalmasak. A történet vége felé járunk, ahol Jo a New York-i honoráriumokból segít a családjának. Amy a festészetet tanulja, Meg pedig férjhez megy. Majd visszautazunk az időben 7 évvel, és láthatjuk a már ismert kezdeti jeleneteket, amelyek a karácsonyi reggelivel a Hummel családnál és a Laurence családdal való megismerkedéssel kezdődnek.

Minden helyén van, csak minden másképp. Gerwig az idővel játszik, és néha nem nyújt sok segítséget ahhoz, hogy biztosan tudjuk, mely időpontban vagyunk éppen. De érdemes megfigyelni, hol tör meg a történet ritmusa. Mit próbál átadni, milyen üzeneteket közvetít a szereplőkön keresztül. Az erős női karakterek és a romantika mellett van még tanulnivaló ebből a cselekményből. Van egy olyan üzenet, amit már 1868 óta fontos lenne hangsúlyozni, és talán most végre megértik.

Tehát Gerwig nem csak egy unalmas, sokadik kosztümös romantikus drámát készített, hanem egy izgalmas tempójú, áthatóan korhű, mégis modern, lenyűgöző látványvilágú, mély, gondolkodásra késztető, tele élettel és váratlan fordulatokkal, valamint a mai problémákkal. romantikus drámát alkotott.Talán senkit sem lep meg, hogy Gerwig egy nagyon furcsa, de okos fordulattal rámutatott arra, hogy a film alapjául szolgáló, önéletrajzi ihletésű regény írója, Louisa May Alcott soha nem ment férjhez.

Fontos megjegyezni, hogy minden színész kitűnő teljesítményt nyújt, és mindenki pontosan olyan karaktert hoz, amilyennek kell lennie. Emma Watson kislányos bája és finomsága, ami mindig is vele volt, jól áll Meg karakterének. Saoirse Ronan valószínűleg életmű Oscart érdemelne a teljesítményéért. Eliza Scanlen csendes és visszahúzódó, éppen olyan, mint Beth. Florence Pugh, annak ellenére vagy éppen azért, mert nem bájos és mosolygós, tökéletes mélységet ad Amy karakterének. Laura Dern nem annyira jelen van, mint Susan Sarandon volt '94-ben Marmee szerepében, de mégis gondoskodóbb és valamivel szeretetteljesebb. Meryl Streep pedig, nos, ő csak egyszerűen Meryl Streep. Timothée Chalamet fiatalos, tehetséges és alázatos a férfi főszereplőként is.

Tehát, összességében Greta Gerwig egy igazán modern "Kisasszonyokat" hozott el nekünk (ami nem mindig jellemző az új adaptációkra). Tehát irány a mozi, és nézzétek meg, hogyan vehetjük át tisztelettel a stafétát Winona Ryder-től, és adjuk át Saoirse Ronan-nek. És ha valaki egy klasszikus feldolgozásra vágyik, akkor bátran nézzen rá Maya Hawke Josephine March-jára is.

Forrás: filmrajongo.com