Filmrajongó

Egy sajtóvetítésen még sosem láttam ilyen hatalmas felhajtást és felkavaró hangulatot: százak rózsaszínben vonulnak végig a rózsaszín szőnyegen, fánkkioszkok terülnek el, ahol meghívottak kényeztethetik magukat, fotóstúdió előtt örökítik meg pillanataikat, és rózsaszínbe öltöztetett műanyagbabákat kínálnak. Nyilvánvaló, hogy napjaink egyik legérdekesebb marketingstratégiájának vagyunk tanúi, ahol a könnyed szórakozás és a komolyság találkozik, és a Barbenheimer-univerzum színes és fekete-fehér füstfelhők között tárul elénk. Nézzük, mi rejlik az első, színesebbik felében.

A Barbie figura az 50-es évek végén, születése idején már újítás volt, hiszen a kislányok egy fiktív felnőtt alakjává válhattak a bábu segítségével. Azonban a rózsaszín műanyagfigura számára felróható társadalmi szerepek, mint a keretek közé szorítás, a lehetőségek hiányának elfogadása, a női individualizáció megrekedése és a testképzavarok, valamint a szorongás kiváltása, azok a XXI. században különösen élesen mutatkoznak meg.

Barbie (Margot Robbie és társai) karaktere egy egyszerű, sztereotipikus szőke műanyagbabát ábrázol, akinek napjai Ken látogatásából, táncos koreográfiákból és lányos estékből állnak. Azonban egy nap ráébred, hogy narancsbőrös lett, és emberi módon gondolkodik a tűsarkú cipőből való kilépésről. A történetben Ken (Ryan Gosling és mások) lesz a segítőtársa, aki a Barbie-világ matriarchális rendszerének elnyomása ellen lázadva az igazi világ patriarchális alapjaiból merít inspirációt.

A film nem igazán tűnik gyerekmesének, ugyanakkor Greta Gerwig nem olyan precizitással és részletességgel, mint Fellini Róma című filmjében az antikvitás-modern párhuzamaival, de a Barbie univerzum erőssége érződik benne. Habár nem tipikus mainstream mozifilm, a kellemesen könnyed, trash és paródia elemek együttélése sokszor összefonódik a társadalmi tudatosságot és békét hangsúlyozó szociológiai kommentárokkal. De ne tévesszen meg senkit: a koncepció újszerűsége és a megvalósítás miatt szellemes, vicces, kreatív, különösen az első felében szórakoztató.

Az ellentmondás jól passzol a filmhez, de a tartalmi része problémásnak bizonyul. Mennyiben húzható össze az ember és a fröccsöntött műanyagfigura közti különbség? Mennyire létezik az alkotó és alkotása közti Isten-ember viszony? A filozofikus kérdéseken túl hangsúlyosak a korunk aktuális témái, mint a patriarchális viszonyok és a női egyenjogúság. Az erős feminista hangvétel mégsem zavaró, mivel a film kritizálja a férfiábrázolást és -hibáztatást, miközben szatirikus módon ábrázolja az Ígéretes fiatal nő romantizált és erőltetett áldozati narratíváját.

A Barbie kényelmetlen pillanatai főként a erős koncepció végrehajtásában mutatkoznak meg, mivel a főszereplők nehezen azonosulhatók, és sokáig homályban maradnak a következő lépéseik, motivációik és a történet irányvonala. Bár a film felvet pár érdekes kérdést és számos poént tartalmaz, az iránymutató válaszok és a történet végkimenetele néha túlságosan szájbarágós és didaktikus, mintha az alkotók az ideológiájukat minden néző arcába akarnák tolakodni. Mintha Greta Gerwig és társa interjúkötetéből írták volna a forgatókönyvet.

A hírverés tehát nem minden, de az ötlet forradalmiságának köszönhetően a Barbie-nak esélye lehet filmes kultstátuszt elérni. Ehhez azonban nélkülözhetetlen volt Ryan Gosling és Margot Robbie remek alakítása, akik sikeresen kezelték a szándékos túljátszás nehézségeit: Gosling talán erősebb és változatosabb volt, de díjesőt várni ezért túlzás lenne. Mindenesetre a Barbie célközönségét és tartalmát tekintve is megosztó alkotásnak számít, és kétségkívül érdemes moziba menni érte, főleg azoknak, akik az Oppenheimerrel együtt megteremtették az év július végi moziszenzációt.