Noah Baumbach rendezte a Fehér Zaj című alkotást, amely Dom DeLillo regényéből született. A főszereplők között Adam Driver, Greta Gerwig, Don Cheadle, Raffey Cassidy, Jodie Turner-Smith, és André Benjamin találhatók. Ez az amerikai dráma-vígjáték, 136 perces játékidővel, a Netflixen érhető el (13+ korhatárral).
Noah Baumbach, a sok apró drámai alkotás után, most egy nagyobb költségvetésű, katasztrófafilmes elemekkel gazdagított film készítését vállalta. Azonban nem biztos, hogy ez a műfaj igazán neki való. A Fehér Zaj megtekintése után azt kell mondani, hogy nem igazán.
A 80-as években játszódó filmben a Gladney család apja, Jack Gladney professzor (Adam Driver) az egyetemen Hitlerről tanít, magánéletében pedig a negyedik, viszonylag normálisnak mondható házasságát éli Babette-tel (Greta Gerwig), és sok-sok közös illetve nevelt gyerekükkel egy tipikus amerikai kisvárosban. Azonban egy baleset miatt a környéket egy hatalmas, mérgező kémiai felhő borítja be, és a családnak, illetve az egész városnak gyorsan el kell menekülnie a veszély elől. Emellett a szereplőknek meg kell birkózniuk a halandóság érzésével.
Bár én nem olvastam az eredeti könyvet, sokan azt mondják, hogy szinte lehetetlen volt filmes adaptációra venni. Ezt nem tudom megítélni, de amit elmondhatok, az az, hogy Noah Baumbach ebben az esetben nem találja el a történetmesélés hangnemét. Annak ellenére, hogy a cselekmény látszólag egyszerű, valójában folyamatosan vált műfajt, és sokszor érthetetlenül absztrakt eredményre jut ezzel a műfajváltásokkal teli megközelítéssel.
Alapvetően egy jó téma az intelligens rendezők számára, mint Baumbach: a paranoia, az ember életének védelme, a lét természetének felfogása és a halandóság elfogadása szatirikus elemekkel. Baumbach a drámában is erős tud lenni (mint például a Házassági történet esetében). De itt annyira sok minden van egyszerre, annyira sok mindent próbál megjeleníteni, hogy végül elveszíti az érdeklődésünket. A film olyan tömény és rengeteg töredezett információt tartalmaz, hogy a végére a nézőnek fogalma sem lesz arról, hogy valójában mit is akartak átadni neki.
A film több stílusban is merít: megidézi Spielberget, a Családi vakációt, Terry Gilliamet, és még a Stranger Things is felbukkan, valamint egy kis John Hughes-féle beszélgetés az apa és a nevelt lánya között. Nem azért panaszkodok, mert más, mint az átlag filmek, hanem azért, mert mindez nem működik. Egyszerűen túl sok minden egyszerre. Sajnos Greta Gerwig sem tud segíteni, mivel az ő szerepe nincs megfelelően kidolgozva (de tulajdonképpen senkié sem), és inkább közömbösnek tűnik. Csak a hálószobai drámai jelenetekben mutatja meg, hogy van tehetsége, de egyébként meglehetősen érdektelen.
Azonban a film nem teljesen kudarc: Adam Driver, aki gyakorlatilag hibátlan színészként ismert, itt is kiváló teljesítményt nyújt, és sokszor szórakoztató is. A mellékszereplők között Don Cheadle és Jodie Turner-Smith is pozitívan járulnak hozzá a végeredményhez. A Driver és a nevelt lánya, Raffey Cassidy közös jelenetei kifejezetten hatásosak. Danny Elfman zeneszerző pedig hűséges marad a saját stílusához, és a film hangulatát egyedülállóan képes megragadni, amiben kevesek tehetségesebbek.
A film legpozitívabb vonása az autentikusság: a 35mm-es filmfényképezés gondoskodik arról, hogy minden elem hűen tükrözze az 1980-as éveket anélkül, hogy túl markánsan hangsúlyozná a korszak divatjait vagy trendjeit. Ennek köszönhetően a néző könnyen belefeledkezhet abba, mintha valóban a 80-as években forgatták volna a filmet. Az Andreas Gursky fotója ihlette szupermarket, a benzinkút, és a Gladney család házának berendezése minden tekintetben hű az időszakhoz, a 35mm-es film pedig csodálatosan kiemeli a színeket. Ezek és Adam Driver kiváló alakítása mentik meg a Fehér Zajt a totális csődtől.
Ha a filmet részleteiben nézzük, sok impozáns elemet találhatunk. De kevesebb néha több
lett volna. Talán egy minisorozat formájában jobban működött volna, ahol több idő lett volna a sztori kibontására és hitelesebbé tételére. Így viszont a film túl hosszú és unalmas marad a paradox módon. Szomorú, hogy egy olyan tehetséges rendező, mint Noah Baumbach, nem hagy időt a nézőnek a gondolkodásra. De legalább a stáblista alatt lejátszott táncos jelenet az LCD Soundsystem zenéjére némi vigaszt nyújt a csalódott nézőknek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
