Filmrajongó

Az eredetileg csupán "Jeanne du Barry" című film hazai bemutatójához a forgalmazó hozzáfüzött egy okos érdekességet a címhez, így "A Szerető" alcímet kapta. Ezen a kreatív húzáson nemcsak nálunk, de más országokban is túljár az eszén a forgalmazó, mivel kevesen ismerik az elnevezés mögött rejlő személyt, kivéve a francia történelem rajongóit és Versailles-i palota szakértőit. Érdekes módon más országokban, mint például Csehországban, Görögországban vagy Portugáliában, "Király kedvence" alcímet használták, hogy felvilágosítsák a nézőket, mi is áll a név mögött, míg nálunk a cím egyszerűsítve csak "Szerető" lett. Jeanne du Barry grófné azonban sokkal összetettebb karakter, és Maiwenn mindent elkövet, hogy a közemberről kurtizánrá váló, majd nemesi rangot elnyerő királyi kegyelt, aki az egész udvart felkavaró hősnő kalandjait hűen megrajzolja, tiszteletben tartva a klasszikus kosztümös filmek hagyományait.

Azoknak, akik nem jártasak a francia forradalom előtti uralkodói viszonyokban vagy nem ismerik Maiwenn munkásságát, valamint nem érdekli, hogy a film bemutatkozóként Cannes-ban debütált, a Jeanne du Barry továbbra is tartogat értékes pillanatokat. Ez egy alapos gondossággal készült romantikus dráma, amelyet hagyományos francia szemlélettel, nagy költségvetéssel (a Netflix támogatása jól jött) és eredeti Versailles-i helyszínekkel forgattak. A történet részletesen bemutatja XV. Lajos időskori éveit és utolsó szeretőjének, Jeanne du Barry grófnőnek az életét.

Az udvar fényében pompázik, a király pedig azt tesz, amit egy királyhoz illik (bár a történészeknek megvannak az ellentmondásos véleményei a király viselkedéséről, a film ezt nem részletezi), és bemutatja számunkra számos érdekes női karaktert, akikkel a király kapcsolatba lép. Tudjuk a történelemből, hogy Madame Pompadour hosszú ideig töltötte be ezt a szerepet, de ő már nem élt, és a király egy intellektuálisan is megnyerő szeretőre vágyott.

Ebben a kontextusban érkezik a képbe főszereplőnk, aki vidéki parasztlányként küzdötte fel magát az udvarig, intelligenciájával, szellemességével és kurtizán készségeinek tökéletesítésével. A történet alapja valóságos, a király valóban szerelmes volt az utolsó éveiben egy kétes hírnévű asszonyba, és a film maga is egy igazi szerelmi projekt a rendezőjének, Maiwennnek, aki nemcsak rendezőként, de társíróként és producerként is a legjobbat akarta kihozni a filmprojektből, és ráadásul maga is a főszereplőt alakítja, hogy Jeanne du Barry neve emlékezetünkbe vésődjön.

Azóta Maiwenn bevallotta interjúkban, hogy túlvállalta magát ezzel a projekttel, és hogy nem készítene több olyan filmet, ahol minden területen irányít és maga játssza a főszerepet. Bár gyerekszínészként kezdte a pályafutását, majd Luc Besson első feleségeként is szerepet kapott a filmiparban, és később stand-up komikusként is kipróbálta magát, a rendezőként elért sikereihez nem férhet kétség. Franciaországban már az önmaga nevén való említés is elegendő, és ismert művész. Ha bárkinek vannak ellenvéleményei vele kapcsolatban, jobb, ha kerüli ezt a filmet, mert Jeanne du Barry története végig a rendezőnőé az elejétől a végéig.

A film ihletet kapott Sofia Coppola 2006-os "Maire Antoinette" című filmjéből, ahol Jeanne du Barry karaktere mellékszereplőként szerepelt, mint a hercegné ellenlábasa. Maiwenn elmerül Jeanne du Barry történetében, és lenyűgözi az álomszerű felemelkedés története, és úgy dönt, hogy filmre viszi, amint csak lehetősége adódik. 2023-ra eljött az idő, hogy egy új film készüljön a híres kurtizánról, az utolsó film, amely a témával foglalkozott, 1954-ben készült. Így a Jeanne du Barry meglepő módon egy hagyományos látványvilágot felvonultató, 35mm filmre forgatott alkotás lett, amelyben az elegáns kosztüm

ök és az udvari szereplők igazi szépségét bemutatják, és a CGI technológiától való eltérés révén idézik meg az elbűvölő elődöket, például Kubrick "Barry Lyndon" című filmjét. Itt nincs modern zene, kortárs elemek vagy kultúrák, csak a figyelmesen kidolgozott, még ha kissé elvont látványvilág, amelyben gyönyörködhetünk, még ha kissé irrealisztikus is. Az egyik szereplő meg is jegyzi az udvarral kapcsolatban: "Ez groteszk." Azonban azonnal érkezik a válasz: "Nem, ez Versailles." Tehát, ha valaki szereti a francia udvarban játszódó filmeket, akkor egy kellemes két óra előtt áll.

A színészi alakításokra is érdemes odafigyelni, különösen Johnny Depp visszatérése figyelemre méltó. Látszik, hogy a botrányok és három év kihagyás után éhes volt a kamera szerető tekintetére, és teljes tehetségét beleadta a koros, ugyanakkor pikáns XV. Lajos megformálásába. Az arcán rejlő kacérság most is remekül kihozza a szerepből, és ha a jelenetek megkövetelik, gyermeki lendülettel él. Az életkorából fakadóan származó nehézségek is megjelennek a gesztusokban. A másik sztár, Pierre Richard, öröm látni a vásznon, és közel 90 éves korában is zseniálisan alakítja Richelieu karakterét, aki segít Jeanne du Barry-t az udvarban.

Természetesen a film főszereplőjét megformáló Maiwenn is remek alakítást nyújt, és láthatóan jól ismeri a karaktert. Azonban a probléma az, hogy a főszereplőt alakító színésznő egyfajta túlzott önbizalom csapdájába esett, mivel az életrajza, külseje és stílusa nem igazán hasonlít Jeanne du Barry grófnőhöz. Ezzel önmagában nincs probléma, de a film ezt még inkább hangsúlyozza azzal, hogy a két gyermekszínész, akik a vidéki lány fiatalkori jeleneteiben játszanak, szintén eltérnek Maiwenn jellegzetes megjelenésétől. Ennek eredményeként állandóan az az érzésünk, hogy a színésznő nem illeszkedik tökéletesen a filmbe, amit saját maga álmodott meg rendezőként. Bár láthatóan élvezte a Johnny Deppel közös jeleneteket, sokan úgy érzik, hogy ésszerűbb lett volna a munka egy részét más tehetséges színészekre bízni.

A Jeanne du Barry olyan film, amelyet szenvedéllyel, megfelelő költségvetéssel és jó színészekkel készítettek, és teljes mértékben kiszolgálja a műfaj rajongóit. A film romantikával rendelkezik, és az udvari intrikák, utalások, a konvenciók túlzásba vitele és a történelmi kontextus bemutatása révén szórakoztató pillanatokat kínál. Johnny Depp játéka, a CGI nélkül is lenyűgöző Versailles, valamint a gyertyafényes jelenetek páratlanok. A filmminőséget egy teljes értékű, 113 perces élmény képezi, amit egy mozijegy megvásárlásával elvárhatunk, és ezt a várakozást teljesíti a film. A kosztümös film újjászületése nem itt keresendő, inkább ez egy tiszteletadás a nagy elődöknek, és egy kis pimasz kacsintás egy rendezőtől, aki meri megvalósítani az álmait.

Forrás: filmrajongo.com